Bejrúti apostoli vikárius: Valóságos pokol szabadult ránk

A vikárius a SIR hírügynökségnek így nyilatkozott: „Egész Libanon megremegett: repülők, bombák, robbanások, füst, halottak, szirénák, a kórházak pedig tele sebesült gyerekekkel, nőkkel és férfiakkal. Mindenütt. A vikárius azonnal telefonálni kezdett, igyekezett mindenkivel kapcsolatba lépni. A kolostorainkat is hívtam, hogy híreket kapjak a testvérektől. Bejrútban még erős égett szagot is érezni lehetett. Ez elgondolkodtatja az embert, hogy a hatások hosszú távúak lesznek: hány ember fog holnap megbetegedni a környezetszennyezés és a káros anyagok miatt?”

– Számítottak erre?

– A tűzszünet bejelentésével felcsillant a reményt. A hetek óta tartó erőszak után először tűnt lehetségesnek, hogy megálljunk és egy másfajta jövőt tervezzünk. Az optimizmust fokozta a hír, miszerint Irán kérte, hogy Libanont is vonják be a megállapodásba, ami a háborús feszültség csökkenésének ígéretét hordozta. Sokan elkezdték előkészíteni a hazatérést. Voltak, akik már összecsomagolták maradék értékeiket, beindították az autóikat, és elindultak hazafelé – akár Bejrút déli peremkerületeibe, akár Dél-Libanon még elérhető részeire. Nem a teljesen elpusztult falvakba, de legalább azokra a területekre, ahol még lehetett élni. A remény azonban nagyon rövid ideig tartott. Mint Egyház, próbálunk reagálni legalább a közvetlen szükségletekre. Várjuk, hogy kinyissanak a bankok, hogy érkezhessen némi forrás; telefonálunk jobbra és balra, és ismét koldulunk, hogy segítséget kérjünk. Szerencsére a világban nagy a szolidaritás. De ahogy Teréz anya mondta, néha ez csak egy csepp a tengerben. Azonban ez egy olyan csepp, amit érdemes odaadni.

– Melyek a legégetőbb problémák ma?

– Ma még az is nehezünkre esik, hogy meghatározzuk a prioritásokat, mert a szükségletek sokfélék és sürgetőek.

Az egyik legsürgősebb feladat segíteni Dél-Libanon lakóinak, hogy ott maradhassanak, ahol vannak. Rendkívül bátor döntést hoztak: maradnak a házaikban, a falvaikban.

És igazuk van. Mert aki távozni kényszerül, az gyakran már csak a lerombolt faluját találja, amikor visszatér. Ez az ellenállási forma alapvető fontosságú. Egy másik prioritás az ország más részeire érkezett menekültek helyzete. Próbálunk segíteni nekik, csillapítani a haragjukat és biztosítani legalább a minimumot. Az állam megteszi, amit tud, de nem képes mindent lefedni. Ugyanakkor megrendítő látni, milyen szép szolidaritás él a helyi lakosság és a menekültek között. A napokban sok család befogadott más családokat az otthonába, de egyetlen fizetés nem elég két háztartás fenntartásához, különösen az egekbe szökő árak, üzemanyagköltségek és a globális gazdasági helyzet miatt. Ott vannak aztán a szegények. Libanon már hosszú ideje hatalmas társadalmi-gazdasági teher alatt roskadozott. Ma ezek a családok még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek. A már meglévő nyomorhoz újabb szegénység rakódik.

– Milyen üzenettel fordulna a világ vezetőihez?

– Ugyanazzal, amelyet Leó pápa fáradhatatlanul ismétel, és amit mi is képviselünk: az erőszak soha, sehol nem vezetett megoldáshoz. Az erőszak soha semmit nem oldott meg. Az izraeliek ezt nagyon jól tudják, a történelmük bizonyítja, a Soá drámája mindenkit emlékeztet rá.

Senki sem semmisítheti meg a másikat, senki sem törölhet el senkit. Csak egyetlen járható út van: asztalhoz ülni, és nem egy nép vagy egyetlen fél javát keresni, hanem mindenkiét.

Ha ma valaki megnyer egy háborút, holnap el fogja veszíteni. Elveszíti, mert az erőszak csak újabb erőszakot szül. Egyre kifinomultabbá, egyre pusztítóbbá válik, egyre keményebben sújt le, de nem használ semmit. Nem vezet sehová.

– Hogy vannak most?

– „Megyünk tovább. A húsvéti üzenetemben azt mondtam, hogy a sátorban is mindig ott van egy asszony, aki szoptatja a gyermekét.

Rombolhatnak, tehetnek, amit akarnak, de mi megyünk előre. Mert az élet és a feltámadás gyermekei vagyunk.”

Forrás: AgenSIR

Fotó: Houssam Shbaro/ANADOLU/Anadolu via AFP

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír