A keszthelyi katolikus tévés megrázó története, aki meggyógyult a koronavírusból

Istvánnal és szüleivel négy éve, a keszthelyi plébánia balti zarándoklatán ismerkedtünk meg. Szüleiről és Istvánról egy meghatározó élményem alakult ki az együttlétünk hetében: az élet emberei, olyanok, akikről azt szoktuk mondani, még a szemük is mosolyog. Habár már akkor lehetett tudni, hogy édesapját – aki szintén István – egészségi szempontból az élet igencsak megpróbálta, sosem lógatta az orrát, nem ő volt a csoport nehezéke, sőt: sosem panaszkodott, és a derűje mindenkin segített. De még mielőtt a jelen pár soros jegyzet szentté avatásba csapna át, térjünk rá az interjú apropójára. Egy hónapja volt pénteken, hogy a YouTube-csatornán napról napra összegyűlünk, hogy imádkozzunk a járvány megszűnéséért. Erdő Péter bíboros imája bölcsen kitér arra, hogy imádkozzunk a betegek gyógyulásáért és a betegségben elhunytakért. Amikor napról napra imádkozzuk, nem látjuk pontosan, kikért is szól az ima. Az egy hónapos forduló napján motoszkál is bennem a gondolat, segít-e valakin az imádságunk, de jó is volna valami bizonyosságot kapni... A déli imádság után, amikor visszakapcsoltam a telefont, a közösségi oldal egy képet és hosszú üzenetet dobott fel. István adott hírt arról, mi is történt vele és családjával az elmúlt időszakban. Már csörgetem is a telefont, a vonal másik végén István és édesanyja, Erzsébet, úgy beszélgetünk, mintha tegnap váltunk volna el, hangjuk csengéséből a remény árad. Az a remény, mely Jézus szenvedéséből, kereszthalálából és megváltó feltámadásából árad: tanúságtétel a hit és a közösségi imádság megtartó, segítő erejéről. Naponta ébredés után szinte már fásult nyugalommal vesszük tudomásul a betegek, elhunytak és gyógyultak számát országunkban. Jó látni egy mosolygós, reménnyel teli arcot a statisztikák arctalanságából kiemelkedni, mely arról mesél, hogy az Élet mindenek ellenére győz a sötétség és a halál felett. De innen – elnézést kérve a főszerkesztői jegyzet hosszúságáért –, át is adom a szót Bodnár Dani kollégámnak és Kalapos Istvánnak.

– Hogyan, milyen tünetekkel kezdődött a betegség?

– Az orvosok nem igazán tudták kideríteni, hogy hol kaphattam el a koronavírust, külföldön nem jártam, onnan hazatért emberekkel nem találkoztam. Szüleimmel együtt betartottuk a korlátozásokat. Mivel velük lakom, nekik ki sem kellett mozdulniuk, én vásároltam, kiváltottam a gyógyszereiket. Az orvosok szerint nem valószínű, hogy így szedtem össze a vírust. Édesapám huszonhét évig volt cukorbeteg, magas vérnyomással, ér- és szívbetegségben szenvedett. Tavaly amputálni kellett az egyik lábát. Az idei év februárját kórházban töltötte, a rehabilitációs osztályon, hogy begyakorolják a műláb használatát.

Az orvosok gyanúja szerint esetleg ő hozhatta haza a kórházból a koronavírust, de nyilván ez nem nyert bizonyosságot, csak találgatás, aminek talán már nincs is sok értelme.

Március 30-án lázasodtam be, felment egészen 38,5-ig, normál körülmények között 36,0-36,5 szokott lenni a testhőmérsékletem. Előtte kerékpároztunk édesanyámmal, és mivel a lázzal együtt járt egy erős migrénes fájdalom a homlokon, arra gondoltunk, hogy az erős, hideg északi szél megfújt, beszívtam tüdőre, és emiatt felsőlégúti fertőzést kaptam.

– Szüleid, akikkel egy háztartásban élsz, mikor betegedtek meg?

– Két nap múlva belázasodtak. Édesapámat három nap múlva, a virágvasárnap előtti péntek este vesztettük el, kétoldali tüdőgyulladásból kiinduló légzési elégtelenség következtében. Húsvétvasárnap lett volna 74 éves. Erős a gyanú, hogy halálát a koronavírus szövődménye okozta, de még azelőtt elment, hogy a teszteket el tudták volna végezni rajta. Nekem nyolc-kilenc napig volt 38,0–38,5 között a lázam, majd következett az erős köhögés. Édesanyám és az én tesztelésem nagyhét első napján történt, ekkor kiderült, hogy koronavírusosak vagyunk.

A betegségem tizedik napján mellkasi CT-vizsgálaton estem át, ami kezdődő tüdőgyulladást állapított meg, és emiatt Zalaegerszegre szállítottak, a Szent Rafaelről elnevezett megyei kórház fertőző osztályára, édesanyámmal együtt, mivel sajnos nála is igazolódott a vírusos eredetű tüdőgyulladás.

Közös kórteremben feküdtünk. Egy hetet töltöttünk itt, ahonnan április 16-án, csütörtökön bocsátottak el minket. Nekem már van három negatív tesztem. Mivel édesanyámnak később kezdődött a betegsége, és már 68 esztendős, idős szervezetéből lassan ürül a vírus, ezért sajnos neki még nincsen negatív tesztje, de nagyon bízunk benne, hogyha a jövő héten folytatódnak a mintavételek, akkor már ő is negatív lesz. Én hivatalosan, orvosilag gyógyultnak vagyok nyilvánítva.

Édesanyámmal együtt köszönetet mondunk az egészségügyi személyzet lelkiismeretes, erőt és energiát nem sajnáló munkájáért. Név szerint is: a háziorvosoknak, dr. Hegedűs Mihálynak, dr. Nyeső Eszternek, dr. Pozsiczky Szilviának, a Keszthelyi Kórház Sürgősségi Osztálya szakmai vezetőjének, dr. Bondor Gyulának, a Zala Megyei Szent Rafael Kórház Fertőző Osztályán dolgozóknak.

– Mi volt az, ami segített önöknek lelkileg feldolgozni a történteket, így édesapja elvesztését, a betegség okozta traumát?

– Több imacsoport imádkozott értünk, édesapám halála után három római katolikus pap is felajánlotta, hogy szentmisét mutat be a lelkiüdvéért. A szüleimmel együtt itt Keszthelyen a Magyarok Nagyasszonya-plébánia közösségéhez tartozunk, és húsvét vigíliáján a mi gyógyulásunkért is fohászkodtak. Nagyon sok helyen ajánlottak fel rózsafüzért és egyéb közösségi imádságokat.

Mivel a hitünk élő, édesanyámmal együtt hisszük, hogy édesapám halálának a lelki feldolgozásában a Jóisten a segítségünkre lesz, a gondviselésbe vetett hitünkkel képesek leszünk elfogadni az Ő akaratát.

A szüleim április 14-én ünnepelték volna a negyvenegyedik házassági évfordulójukat. Két gyermekük született, a bátyám tíz évvel idősebb nálam, negyvennyolc éves. Én mindmáig a szüleimmel lakom, segítettem anyunak édesapám gondozásában. Rendszeresen járunk szentmisére, szentáldozáshoz járulunk, még amikor amputálták édesapám lábát, és kerekesszékbe kényszerült, akkor is elvittem a misére, onnan tértünk mindig vissza a Keszthelyi Kórház Rehabilitációs Osztályára. Betegsége alatt Budapesten és Keszthelyen többször is magához vette a betegek szentségét, így április 3-án szentségekkel megerősítve, lelki békében tért meg Teremtőjéhez.

– Visszatérve az iménti kérdéshez, a közösséghez tartozás felbecsülhetetlen támogatást jelent ebben a krízishelyzetben?

– Ez abszolút így van, hatalmas erőt, reményt ad, ha a fájdalmai, szenvedései közben érzi az ember a közösség imáját, a háttérima erejét. Telefonon, a Facebookon is sokszor elmondták, kik azok az emberek, akik imádkoznak értünk, lélekben velünk vannak, így a keszthelyi Kis Szent Teréz kármelita bazilika karitászcsoportja, a Fő téri templom plébánosa, Tál Zoltán atya, a hívek, illetve a hévízi Szentlélek-templom plébánosa, Kiss László esperes, a kórustársak és az ottani közösség. Édesapám és én is bencés diákok voltunk, imádkoztak értünk az atyák és öregdiákok, volt osztálytársak, köztük Dobos András atya, miskolci görögkatolikus parókus, volt apostoli nunciusi titkár, és volt osztályfőnököm, Németh József atya, jelenlegi hegykői plébános is.

– Édesapját az Úr magához szólította, Ön az édesanyjával együtt túlélte a koronavírus-fertőzést. Mennyiben változott meg ettől az élete, a világról vallott nézete?

– Sehol senki nem lehet abszolút biztonságban, van, amikor az emberi akarat önmagában nem elég. Ennek a betegségnek nincsen életkori korlátja, időseket éppúgy megtámadhat, mint középkorúakat vagy fiatalokat. Nem számít a társadalmi státusz sem, gazdag, szegény egyaránt áldozatul eshet a vírusnak. Ez egy láthatatlan kór, amit bárhol, bármikor elkaphatunk, nagyon komolyan kell venni.

A betegség és a gyógyulásom még jobban megerősítette bennem azt, hogy a Teremtővel való élő kapcsolat adhat ezekben a gyötrelmesen nehéz időkben az embereknek reményt, hogy kilábalunk ebből.

Csakúgy, mint a bibliai csapások – Szodoma és Gomorra, a sáskajárás és sorolhatnám –, és ez a mostani járvány is, jelek, az emberiség okulására, tanulására szolgálnak, ezért mindenkinek le kell vonnia a megfelelő következtetéseket. Hiszem azt, hogy a koronavírus-járvány figyelmeztetés, hogy nem jó irányba haladunk. Járványok kb. százévente vannak, és rosszabbak, mint a háborúk, mert nem látjuk az ellenséget. 

 – A hite mennyire változott meg a drámai történések hatására?

– Egyértelműen megerősödött. Az Úr magához szólította ugyan az édesapámat, akit nagyon szerettünk, de nyilván ez is okkal történt, lehet, hogy további szenvedésektől kímélte meg. Ez is jel volt azonban nekünk és az orvosoknak is, mert az ő hirtelen halálesete indította el a nyálkahártyatesztet, meg azt, hogy bár addig is komolyan vették az édesanyám és az én állapotomat, de attól kezdve még jobban figyeltek ránk, hiszen egy légtérben voltunk az édesapámmal.

Biztos vagyok benne, hogy a történtek még erősebbé tették a közösségünkhöz való tartozásunkat, hiszen olyan emberek is imádkoztak értünk, akikről bár tudtunk, de nem voltunk velük aktív kapcsolatban. Ennél a mérföldkőnél, ebben a vészhelyzetben ők is aggódtak értünk.

Szép példája ez annak, hogy a bajban összefogunk, számíthatunk egymásra, nem vagyunk egyedül.

Együtt voltunk közösen az imában, és ez nemcsak a mi, hanem a többiek hitét is erősítette, hiszen nem volt hiábavaló az imádságuk, az Úr meghallgatta őket, és ez édesanyámmal együtt minket is erősített. Ez akkor is így van, ha édesapámat magához hívta a Teremtő.

Fotó: Kalapos István

Bodnár Dániel/Magyar Kurír
(ki)