Boldog rabságban – Zircre internált szerzetesek emlékalbumát mutatták be Budapesten

Egy 75 évvel ezelőtti történelmi esemény emlékezetét hozza egészen különleges módon közel A lágerből alászállt mennyei Jeruzsálem címmel közzétett hasonmás emlékalbum. A kézzel írt és rajzolt „tábori napló”-t írói magukat „szertehulló falevelek”-ként aposztrofálják. Közel 500 szerzetesnővér került 1950 nyarán a zirci, ugyancsak végnapokat számláló ciszterci kolostorba. Az Endrédy Vendel O.Cist apát vezette közösség a lágernek szánt helyet otthonná nemesítette. A nővérek emlékalbuma a köszönet és hála kifejezése, ugyanakkor krónikája a teljes szétszóratás előtti időszaknak, tanúságtétel hűségben, kitartásban formált emberi természetről.

Az emlékalbum a Magyar Kurír kiadásában, az Új Ember Kiadványok legújabb köteteként jelent meg. Baranyai Béla és Fábián Attila gondos, szakszerű szerkesztői munkájának, Kállay Sarolta pontos szöveggondozásának köszönhetően a 75 éves kordokumentum igényes kivitelezést kapott, hozza azt a szépséget és finomságot, amivel eredetileg készült.

A visszaemlékezést tanulmánykötet kíséri. Halász Nivárd O.Cist és Kálmán Peregrin OFM egyháztörténészek mutatják be a magyarországi szerzetesrendek életének 1950-es történéseit, kiemelten Zirc és a ciszterciek történetét.

Az emlékalbumot 75 éven Érden, a Ciszterci Nővérek Regina Mundi Apátságában őrizték. A könyvbemutatón részt vett a közösség apátnője, Punk Gemma O.Cist., a kiadást ösztönző kismarosi nővérek részéről Horváth Olga apátnő. Jelen volt Várszegi Asztrik OSB nyugalmazott főapát, emeritus püspök.

Kálmán Peregrin OFM köszöntötte a hallgatóságot. Azt fogalmazta meg, ez a két kötet is meghívás a rendek számára, feltárni a múltat.

A könyvbemutatón Mauro-Giuseppe Lepori O.Cist generális apát elmondta, a szerzetesek az állam azon döntésében, hogy otthonukat egyfajta koncentrációs táborrá alakítsák, az Úr hívását látták. Aki pedig – Endrédy Vendel O.Cist – befogadta őket, Szent Benedek tanítását követte a vendégek fogadásának módjáról: „Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust”. Lepori rámutatott,

Krisztus felismerése a másikban, annak a keresztény kultúrának a titka, amely emberségessé tette Európát. Azok pedig, akik Krisztust látták egymásban, a testvéri szeretet tüzével legyőzték az üldözők gyűlöletét, és „egymást szolgáló, Isten szavát hallgató és elmélkedő közösséggé váltak,

és az Úr imádása közösségi együttélést, együttérzést és vigaszt fakasztott úgy az ott élőknek, mint környezetüknek az embertelen terror korszakában. Ebben pedig szerepet játszott Vendel apát, aki ugyancsak Szent Benedek tanítása szerint „Krisztus helyetteseként volt jelen a monostorban”. Így az együttlét nem letöltendő büntetés volt, hanem „egy jobb világ, a szeretet civilizációjának az építése, mely mindenkinek lelki teret kínál, hogy igazságban tudja megélni az élet értelmét, egy olyan életét, melyet érdemes élni” – fogalmazott. Ez a történelmi tapasztalat megtanít minket élni, megtanít szeretni, és megtanít minket arra, hogy hasznosak legyünk egy emberségesebb világ felépítésében. Biztatás, hogy soha ne essünk kétségbe a megújulás felől, melyet a Szentlélek mindig akar és képes megteremteni, ma is, mint mindig.

A kötetről Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke tartott ismertetést. Elmondta, a könyv megjelentetésének felvetődésekor kétségei voltak. A szerzetesek deportálása témában komoly kutatások történtek, vannak tehát források, visszaemlékezések és állambiztonsági dokumentumok. Aztán azt ismerte fel, a nővérek „tábori naplója” egy egészen más nézőpontot hoz be. A személyes hang krízishelyzetek feldolgozásába ad bepillantást. Rendet mutat a rendetlenségben, embert az embertelenségben. Egy bizonytalan létállapotban, egy kilátástalan helyzetben, meg tud szólalni a remény, a derű hangja, és meg tud jelenni a szépség. Olyan ember tud ilyet alkotni, akiben él a bizonyosság. A külső sokkhatás nem tudta legyűrni a közösséget, alkalmazkodni tudtak. A rendszer a normalitást akarta megszüntetni, de a nővérek élni tudták a mindennapi élet rendjét. Segített nekik ebben a vezető, aki személyiségével össze tudta fogni a közösséget, és ez

a közösség tovább tudta élni a hitet, túlélési stratégiát fejlesztett ki. Élni tudtak, nem csak túlélni, lelki habitusukkal később kiindulópontként ki tudták tölteni az éppen rendelkezésre álló teret.

Végül Pálos Bernardin ciszterci atyát idézte: „Csak akkor dicsőülünk meg, ha hasonlók leszünk ahhoz a Jézushoz, akit felfeszítettek nagypénteken, előtte megkötözték és kigúnyolták. Csak akkor van feltámadás, ha előtte kereszt és gyalázat van. Értsük meg, hogy van virradat: új magyar Egyház alakul. Legyünk boldogok, hogy jelen lehetünk a születés napján” – a legnehezebb egyházüldözés pillanataiban arról tudott beszélni, biztatni tudott, hogy van feltámadás. Ebben a hitben, ebben a reménységben járva keressük a megújulás útjait – fogalmazott.

Deák Viktória Hedvig OP teológus a könyv jelentőségét méltatva azt mondta, különleges szerzetesi összefogást ismerhetünk meg a közel ötszáz, különféle közösségből származó nővér életében, amire eddig nem volt példa. Így ez a zirci időszak tanúság az együttélésről.

A kötet szereplői közül már senki nem él. Nincs élő tanú, de a könyv kézbe vehető, és megismerhető a történelem, de személyes sorsok is.

Ahogy feltárul a lapokon a nővérek együttélésének rendje, a szerzetesi élet esszenciáját ismerjük meg. A kötet nem csupán történeti dokumentum, hanem művészi értékkel is bír: kézírásos, rajzokkal díszített formája a rendi krónikák világát idézi. Tartalmilag egy közösség mindennapi életét mutatja be – az imádságot, a munkát, a betegápolást és a közös liturgikus életet. Megható, ahogyan megszervezik életüket, ahogy a cselekvő szeretet tetteivel töltik meg napjaikat – mondta Hedvig nővér.

A tanulmánykötet tágabb történeti kontextust ad azáltal, hogy bemutatja azt a folyamatot, ami a szerzeteseknek az elhurcolásához vezetett – mutatott rá jelentőségére Deák Hedvig. A teológus szerint a 20. századi egyháztörténetnek, a szerzetesség történetének nincs még átfogó monográfiája, ezért minden résztanulmány lényeges ezen a területen. Ugyanakkor a két könyv tanúságtétel is: nemcsak arról a két hónapról, hanem az azt megelőző évekről, ahol a nővérek ezt a spirituális minőséget elsajátították.

Személyes szálként elmondta, felismert domonkos nővéreket is a névsorban, olyat is, akit ismert, ami még közelebb hozta számára a történteket. Egy visszaemlékezésből idézett, mely érzékletesen mutatja be a zirci együttlétet, a kényszerű feloszlatás fájdalmát. Ugyanakkor egy állambiztonsági jelentés azt is bizonyítja, hogy a szerzetesi közösségek hűsége és identitása a szétszóratás után is megmaradt.

Deák Hedvig háláját fejezte ki a kötet létrehozói felé, és hangsúlyozta, hogy az ilyen munkák nélkülözhetetlenek a magyar szerzetesség és egyháztörténet teljesebb megértéséhez.

Kálmán Peregrin arra reflektált, a néhány hónap Zircen – ami otthonná vált számukra – lett az utolsó nagy közösségi élmény, ebből a forrásból tudtak táplálkozni a szétszóratás után a továbbéléshez. A zirci együttélés mintát adott, ezt alkalmazták később a szerzetesek szociális otthonaiban. Megkeresték a különböző lelkiségű rendek találkozási pontjait, ezt próbálták összehangolni és erre építve szervezték meg a közösségi életet – mondta el, mit tanult, látott meg a köteten dolgozva.

Halász Nivárd O.Cist azt emelte ki, „büszkék lehetünk az elődeinkre, és hálásak lehetünk nekik, az ő hűségük vezetett oda ugyanis, hogy mi ma itt lehetünk”. Kiemelt egy ökumenikus mozzanatot a történetből: Egy református lelkész hajtotta az élelmiszert szállító kocsit, amit a nővérek ellátására szánt a református falu. Nivárd testvér számára a kutatómunka számos személyes ismeretséget hozott. „Mindez azt erősíti, hogy a szerzetesi összefogás tovább épül. A történetírás pedig eszköz lehet ebben, hogy a megszűnő, létszámban csökkenő rendek életét, hagyományait átmentsük, megőrizzük.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír