Családi otthonok egyháza

Beteljesedett rajtunk a próféta jövendölése: „Sion útjai gyászolnak, mert nincs, aki ünnepre jönne” (Jeremiás siralmai 1,4). Miközben hiányzik az, ami rendes körülmények között hitéletünk szerves része, az emelkedett liturgia és az ünneplő közösség, a rendkívüli helyzet felértékeli szemünkben azt, amit otthonainkban is végezhetünk, az imádságot családi körben vagy egyénileg. Plébániai és lelkiségi közösségek világhálós oldalain szép beszámolókat lehet olvasni arról, hogy a keresztény család hogyan ül össze esténként közös szentírásolvasásra, éneklésre, a szülők miként foglalkoznak az eddigieknél is jobban gyermekeik hitre nevelésével, házaspároknak és egyedülállóknak milyen lelkierőt ad a rózsafüzér vagy a zsolozsma imádkozása.

A családi imaközösség – amint régen mondták: házi ájtatosság – katolikus hagyományaink része, s tulajdonképpen a rendes imaformák közé tartozik, még akkor is, ha ennek hangsúlyozását mintha kissé elhanyagoltuk volna. Jelentősége korábban sem csak ott volt, ahol a templomtól való nagy távolság, vagy a szórvány-lét a katolikus hívek számára nem tette lehetővé a bekapcsolódást a plébániai hitéletbe. Az esti közös rózsafüzérima, vallásos népénekek közös éneklése, szentek életének felolvasása, hitmagyarázat a kicsinyek számára az idősebbekben ma is szép emlékeket ébreszt gyermekkoruk jámbor családi életéről. A betegeknek és öregeknek néha nem is volt más lehetőségük az egyházi év ritmusához igazodni, mint a rózsafüzér, keresztút, litániák otthoni imádkozása vagy az imakönyv „rongyosra olvasása”. A szakralitás iránti igény mutatkozott meg abban, hogy feszületet, szentképeket, háziáldásszőttest helyeztek el a lakóházakban, a parasztcsaládok feldíszített szekrénykében őrizték a búcsújáróhelyről hozott Szűzanya-szobrot („Mária-ház”), az úri lakások berendezéséhez pedig hozzátartozott a házioltár.

A családi háznak ilyen módon történő bevonása a hitéletbe igazolást talál már az ókori egyházatyáknál. Sőt kiindulópontja Szent Pál apostolnak az a kifejezése, amit egy baráti házaspárnak, Priszkának és Akvilának címzett üdvözletében olvasunk: köszöntsétek a házukban lévő közösséget is (Róm 16,5). Pontosabban „az ő lakóház-egyházukról” van itt szó (oikosz – ekklészia), amit a latin bibliafordítás így adott vissza: ecclesia domestica. A „házi egyház” kifejezés az első keresztények azon gyakorlatára világít rá, hogy közös istentiszteleteiket magánházaknál tartották, de később már az az értelme, hogy az egyház alapsejtje a keresztény család (Szent Ágostonnál), a családi ház pedig az imádság házává válik (Szent Jeromosnál). Ágoston többször ki is fejti, mit ért ezalatt: a keresztény hívő egész házanépe egyúttal Isten családja; a családfő saját házában egyházi közösséget vezet. Sőt Szent János evangéliumához fűzött kommentárjában tovább is megy: „Ha azt halljátok: ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is (Jn 12,26), ne csak a püspökökre és papokra gondoljatok.

Ti is Krisztus szolgái vagytok a magatok módján… A családapa saját házában egyházi tisztséget tölt be, bizonyos értelemben püspökit”.

Míg Ágoston ezzel a gondolatával a római paterfamilias hatalmát akarta keresztény módon megszelídíteni, addig kortársa, Aranyszájú Szent János a keresztségből fakadó azonos méltóság alapján a családapának és családanyának ugyanazt a szent hivatást szánta:

„tegyétek otthonotokat egyházzá!”

János a családi házra tekintve azt mondja, hogy az nem más, mint „egyház kicsiben” (ekklészia mikra), ahol az étkezés asztala mellett fel kell állítani az „Ige asztalát” is, vagyis a szentírás olvasását otthon is folytatni kell. Az evangélium jó hírét családi körben hirdetni, lelki útmutatást adni pedig nemcsak a keresztény férjnek, hanem a feleségnek is feladata.

Az ecclesia domestica, a családi egyház gondolata az újabb időkben többszörös megerősítést nyert a katolikus egyház tanításában. A II. vatikáni zsinat a hívek általános papságáról szólva kiemeli, hogy a családban, amely olyan, „mint egy családi egyház, a szülők legyenek gyermekeik számára az első hithirdetők szavukkal és példájukkal” (Lumen Gentium 11. fejezet). Szent VI. Pál pápa a keresztény családok apostoli küldetéséről szólva hangsúlyozza, hogy „a keresztény hitvestársak egymás, gyermekeik és család többi tagjának üdvösségére a kegyelem munkatársai és a hit tanúi”. Hozzáteszi ehhez, hogy az egész társadalom felé is tanúságtétel, ha a család tagjai „szeretettel ragaszkodnak egymáshoz, és Isten színe előtt végzik közös imádságukat, mint az egyház házi szentélye” (Apostolicam actuositatem 11. fejezet). Szent II. János Pál pápa pedig a keresztény családról szóló apostoli buzdításában erre a megállapításra jut: „A keresztény család felmutatja és megvalósítja az egyházi közösséget, ezért családi egyháznak lehet és kell neveznünk” (Familiaris consortio 21. fejezet).

Milyen jó, hogy plébániáinkon, közösségeinkben megannyi szép példáját látjuk e tanítás életre váltásának!

Szöveg: Gárdonyi Máté

Magyar Kurír