Dér Katalin: Az élet csodája – A János-evangélium

Az író vallja: Szent János evangéliumának lényege két alapgondolat. Az egyik az, hogy az élet csoda; a másik pedig – ezzel összefüggően és ezt logikailag megelőzően –, hogy Jézus Isten Fia, Isten. Ez utóbbit a kedvenc tanítvány már a Prológusban (1,1–28) előrebocsátja, a végén pedig hitetlen Tamás mondja ki ugyanezt, amikor megérinti a feltámadt Krisztus sebeit: „Én Uram és én Istenem!” (20,28). Az Epilógusban (20,30–31) ennek a hitnek a felkeltése mint az evangélium megírásának célja fogalmazódik meg: „Ezeket pedig azért írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hit által az ő nevében életetek legyen.”

Dér Katalin emlékeztet rá: az a meggyőződés, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, egyértelműen jelen van a többi evangéliumban is. Márk-evangélium: „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete” (1,1); Máténál Péter hitvallása: „Te vagy a Krisztus (Messiás), az élő Isten Fia” (16,16); Lukácsnál nem teljesen azonos a megfogalmazás, de a lényeg ugyanaz: „Te vagy a Krisztus, az Isten felkentje” (9,20). A szinoptikus evangélium szerzői azonban „szinte” csak kijelentik e tényt, nem foglalkoznak vele részletesen, János viszont „elmélyed a misztériumban”. A könyv szerzője tényként állapítja meg: annak az állításnak, hogy Krisztus vagy bárki más Isten Fia, Isten volna, egyetlen más vallásban – így a két monoteistában, a zsidóságban és az iszlámban – sincs párja.

Jézus Krisztus istenfiúsága a kereszténység alapvető, minden más vallástól megkülönböztető jegye.

Dér Katalin felhívja a figyelmet: sem Jézus, sem a kereszténység nem azt állítja, hogy egy ember, Jézus, istenné tette magát, vagy a hívei egy embert hisznek istennek, ahogy a Krisztus Istenségét elutasítók vádolják ezzel a kereszténységet. „Fordítva van. Isten jelent meg a földön egy emberben, Jézusban.

Jézus nem megistenült ember, hanem vele Isten szállt alá az emberségbe. A különbség ég és föld!”

Az Ószövetség természetesen szigorúan tiltja azt, hogy egy ember istenné nyilvánítsa magát, de Krisztus történetében Isten vette magára az emberi természetet. Azt pedig a Tóra sem zárja ki, hogy Isten, ha akarja, képes erre – írja a szerző. Egyúttal leszögezi: „Azt, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, igaznak tarthatjuk, hihetjük akkor is, ha emberi ésszel nem tudjuk megmagyarázni, bizonyítani, és nem is lehet, mert Isten gondolatai ezen a ponton sem a mi gondolataink, ahogy Izajás próféta mondja (55,8). Ezért megszívlelendő Szent Pál kijelentése arról, mi az egyetlen mód, ahogy el lehet fogadni Jézus istenségét: a Szentlélek által. Ahogyan az Első korinthusi levélben olvassuk: „azt sem mondhatja senki, »Jézus az Úr«, csak a Szentlélek által” (12,3).

Elemezve János evangéliumát, a kötet írója fölteszi a kérdést: „Hogyan képes a Fiú megtenni azt, hogy életet ad?” Hozzáfűzi: logikus a „mert”-tel kezdődő magyarázat. „Az Atyának élete van, és a Fiúnak is élete van, mivel az Atyától kapja.” János szándékosan írja így, nem pedig úgy, hogy él. „A Fiú nem pusztán él, hanem élettel bír, élettel rendelkezik.

Hatalmában, birtokában van az élet, az igazi, a minőségi, a halálerőket legyőző örök élet, ezért át is tudja adni az ilyen életet mindenkinek, aki kéri és elfogadja tőle.

A Fiú az Atyától kapja ezt a csodálatos életadó képességét, ahogy minden mást is; az Atyától kapja, hogy életet tud adni – de miután megkapta az Atyától, onnantól már örökre az övé, a Fiúé, és senki másé –, ezért mondja úgy az Írás, hogy élettel bír önmagában, önmagától.”

Lázár feltámasztását elemezve a szerző kiemeli: ez az emberi ésszel felfoghatatlan, csodás esemény elemi erővel hozza be az evangélium központi mondanivalóját: azt a gondolatot, hogy az élet – csoda. A János evangéliumára jellemző jézusi én-mondások – „én vagyok az élet kenyere, én vagyok az út, én vagyok a világ világossága, én vagyok a jó pásztor, én vagyok a szőlőtő” – mind az élethez, az életadáshoz kapcsolódnak, hogy végül itt érjék el csúcspontjukat, a legnagyobb kijelentésben: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (11,25). „Ez a jelenet kulcsmondata, ezt teszi gondolatból, szóból valósággá Lázár feltámasztásának tette… Az, hogy Jézus maga, saját személyében a feltámadás és az élet, több annál, hogy föltámadt, több annál is, hogy egykor majd feltámasztja az embert.”

Dér Katalin leszögezi: Jézus tettei közül ez a legnagyobb, még a halott feltámasztások között is, mert „messiási csoda”. Jézus messiási csodái közül ez a negyedik, a leprás megtisztítása, a néma démon kiűzése és a vakon született ember meggyógyítása után. Az pedig, hogy Jézus feltámasztott egy negyednapja halott embert, „prófétai értékű cselekedet is volt, előre jelezte, hogy ő bárkit, évszázadok és évezredek óta halott, s régen elporladt embereket is képes feltámasztani”. Megmutatkozik itt Isten dicsősége:

noha a világban minden a pusztulás és a halál felé tart, az Istentől elfordult bűnös, gyenge ember végzetesen a halandóságra, halálra van ítélve, Isten ereje erősebb a pusztulásnál és a bűnnél is. „Ő képes visszaadni az életet az embernek, és feltámasztani őt – nem három napon túl, hanem száz és ezer éveken túl is. Ez az Isten dicsősége,

ezt készül most Jézus megmutatni, amikor valakit, aki talán már nem is ember igazából, hanem bűzös, bomló holttest – már szaga van, mondja Márta –, feltámaszt a halálból.”

A könyv szerzőjének összegzése: Jézus a kereszten hatalmas ajándékot kínál az embernek, „az élet, a valódi, az örök élet ajándékát”. Nem csupán feltámadásával, hanem még földi életében, a kereszten felkínálja a teljes életet. „Felkínálja teljes személyiségét, önmagát; nekünk adja a testéből kiömlő vérrel az Eucharisztiát, a vízzel a keresztséget, a szellemi test életét tápláló szentségeket; felkínálja Máriát mint az Egyházat védelmező édesanyát; megteremti magát az Egyházat, ezúttal nem mint intézményt, hanem mint új életközeget; átadja az embernek tulajdon lelkét, a Szentlelket, beteljesítve mindezzel – az élet csodáját.

Dér Katalin: Az élet csodája – A János-evangélium
Kairosz Kiadó, 2025

Fotó: Kairosz Kiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír