A II. világháború idején zsidókat mentő elődeikre emlékeztek a pesti ferencesek

Szeptember 21-én, vasárnap este templomszentelési vesperással kezdődött az ünnepi megemlékezés. Zenei szolgálatot végzett a Belvárosi Ferences Kántorátus, az alapító vezető, Kecskés Mónika karnagy vezényletével.

A vesperás után Kálmán Peregrin OFM templomigazgató mutatott be ünnepi szentmisét annak emlékére, hogy 1743. szeptember 21-én, Szent Máté evangélista és apostol liturgikus ünnepén szentelte fel a templomot Patachich Gábor kalocsai érsek.

Az evangéliumban Szent János könyvéből, a templom megtisztításáról szóló versek (2,13–22) hangzottak el. Kálmán Peregrin emlékeztetett rá: a templom a mennyei Jeruzsálem képét viseli, és ennek foglalata számunkra maga az oltár: a Jelenések könyvében ott van a mennyben, benne az üdvözültek lelkei, és rajta az arany gyertyatartó.

A földi oltár is így néz ki – szögezte le a szónok. – Itt van a templom centrumában, benne vannak a szentek földi ereklyéi, a test maradványai, és rajta állnak az arany gyertyatartók, amelyek megjelenítik számunkra, összekapcsolják a mennyel a földi oltárt.

Ahogyan a mennyei oltár megjeleníti az egy igaz Istent és az Ő szent Fiát, Jézus Krisztust, ugyanúgy a földi oltár Krisztusnak is a képe.

Krisztus az, aki összefogja a mennyet és a földet. Ezért amikor a pap megtömjénezi a szentmise elején az oltárt, akkor először a keresztet hinti meg a füsttel. Megdicsőíti Krisztust, megvallja ezzel az Ő istenségét. Aztán amikor körbejárva megtömjénezi az oltárt, mindig alulról lendíti meg a thuribulumot, a füstölőt, mert az oltár talapzata a szenvedő lelkek világát idézi elénk. Ezután megtömjénezi az oltár lapját, utalva a történelmi időre, majd egy kicsit följebb ereszti füstöt, újból megdicsőítve a mennyei világot. Krisztus személye az, aki összekapcsolja a történelemben zarándokló Egyházat, azokat, akik az üdvösségre vágynak, és megjeleníti a mennyei Egyházat is. Krisztus testében az Ő valósága egyesíti az eget és a földet, és testének jelenvalósága az oltáron ad lehetőséget számunkra arra, hogy imádkozzunk a szenvedő lelkekért, és hogy szent testét magunkhoz véve mi magunk is beletestesüljünk az örök életbe, az Ő föltámadott testébe.

Ezért vagyunk itt bent a templomban, mert mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk, a mennyei haza polgárai lettünk, részesei vagyunk Isten dicsőségének, így közöttünk jelenvalóvá váló dicsőségének is. Mi vagyunk azok az élő kövek, akik fölépítjük e földön életáldozatunkból Isten templomát, úgy is, hogy gondoskodunk a földi templomokról: rendezettek, tiszták és szépek legyenek, valóban a mennyei dicsőséget jelenítsék meg. És úgy is, hogy a szeretet cselekedetei által fölépítjük, elérhetővé, láthatóvá, kézzelfoghatóvá tesszük Isten jelenlétét ebben a világban. Ilyen kell hogy legyen Krisztus követőinek élete:

nyilvánvalóvá legyen a keresztények számára az élő kőből épített templomok, Isten jelenvaló dicsősége, amely láthatóvá válik cselekedeteikben.

A templomigazgató kiemelte: rendi testvéreik, akik nyolcvan évvel ezelőtt a II. világháború idején mentették az üldözött zsidókat, igyekeztek megóvni az épületeket, gondoskodtak a hívek lelkipásztori ellátásáról, nem csupán emberi jóérzésből tettek így. Cselekedeteik forrása az oltár és az Eucharisztia volt, amelyet ma is megújítunk, és amelynek hasonló módon jelenvalóvá kell lennie az életünkben, hogy „az Eucharisztiából táplálkozva, Krisztus testébe és a föltámadott életébe testesülve mi magunk is beletestesítsük ebbe a világba Krisztus föltámadott valóságát, amely túlmutat a csupán emberi jó szándékon, áldozatvállaláson, amelynek arra kell irányulnia minden keresztény ember életében, hogy

életének feláldozásával, odaajándékozásával jelenvalóvá és elérhetővé tegye minden Krisztushoz nem tartozó ember számára, hogy az Isten szeretete, valósága, a mennyországról szóló hitvallásunk és tanításunk nem a távoli jövő, hanem a jelen realitása”.

Ennek a jelen cselekedeteiben kell megvalósulnia. Ezzel cáfolhatjuk meg legjobban azokat, akik azt mondják: a mennyország csupán utópia, az ember vágyainak kivetítése – fogalmazott a templomigazgató.

A szentmise végén, még a záróáldás előtt Kálmán Peregrin megáldotta a Fiatalok az Élet Szolgálatában (FÉSZ) alapítóját, Keresztes Ilonát és a mozgalom jelen lévő tagjait.

A szertartás után került sor a templom bejáratának falára elhelyezett emléktábla felavatására, melyet az 1944–45-ben itt szolgáló embermentő és városvédő ferencesek tiszteletére készített Bitó Balázs szobrászművész.

Emlékező beszédet mondott Köves Slomó rabbi, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezetője. Kiemelte: ez az emléktábla olyan emberekre emlékeztet bennünket, akik egy borzasztóan sötét időszakban egy kis lángot gyújtottak, és bár ez nem tudta megfordítani a történelem rettenetes menetét, nem űzte el teljesen a sötétséget, de ahogyan Salamon király mondja, egy kis fény is nagyon sok sötétséget tud megszüntetni. Ennek a templomnak a szerzetesei és hívei, akik embereket mentettek, a legembertelenebb időkben, 1944–45 telén – 18 zsidót mentettek meg, de vannak feljegyzések, melyek szerint több százat –, egy kis lángot gyújtottak, fordított, pozitív Káin-bélyegről tettek tanúbizonyságot, amely az életet jelentette a halál és a bűn idején.

Az EMIH vezetője emlékeztetett rá: számukra ez a mai nap nemcsak a nyolcvanadik évforduló miatt különleges, hanem azért is, mert holnap este köszönt rájuk a zsidó újév. Ezen a napon arra emlékeznek, hogy Isten megteremtette az embert, ez pedig egészen kivételes esemény, minden más lényhez képest, hiszen Isten az embert egyedülinek teremtette. „Én pedig azért teremtettem, hogy Istent szolgáljam, enyém a felelősség, és nem vonhatom ki magam ez alól.” Ez ma is így van, hiába vagyunk már nyolcmilliárdnyian, mindenki tekintsen úgy magára, mintha egyedüli ember lenne, érezze át a saját felelősségét, és legyen tudatában annak: Isten szemében ő egyedüli ember. „Kedves barátaim, adja Isten, hogy ennek az emléktáblának az emlékeztető jele is hasonló, fordított Káin-bélyeg legyen, ami arra emlékezteti azokat, akik elmennek a tábla előtt, napjában talán több százezren is, hogy a legsötétebb időszakban is érdemes egy kis lángot gyújtani, és ez a láng rengeteg sötétséget képes elűzni.”

Az emléktábla az evangéliumi lábmosási jelenetet ábrázolja. Az alkotó, Bitó Balázs szobrászművész elmondta: sok-sok vázlatot készített, és egyszer csak rábukkant egy dél-olaszországi templom 11. században készült freskójára, amelynek alapján megformázta a domborművet. Ez a jelenet jelképe annak a szeretetnek, szolgálatnak és alázatnak, amivel a táblán szereplő ferences testvérek viselkedtek a vészkorszak idején a veszélyben lévő emberek védelmében.

A megemlékező ünnepség zárasaként Szentgyörgyvölgyi Gábor, az V. kerületi önkormányzat egyházi ügyekért felelős képviselője megkoszorúzta az emléktáblát, Kálmán Peregrin pedig megáldotta.

Az emléktáblán a következő szöveg olvasható: „Példa és tanítás az 1944–45-ben itt szolgáló ferences szerzetesek helytállása, akik 400 menlevelet szereztek, 18 zsidó honfitársunkat rejtették el, 330 főt menekítettek az ostrom idején, majd étkeztették a szegénykonyhán, lelkipásztori szolgálatukkal sokuk üdvösségét előmozdították, az épülettüzek oltásában végzett munkájukkal számos lakóházat megóvtak.” Idézet is olvasható az emléktáblán a Siralmak könyvéből: „Az Úr irgalma nem fogyott el egészen; jósága és kegyelme még nem merült ki… Jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít.” (3,22–26)

Az emléktáblát a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány és Belváros-Lipótváros Önkormányzata állíttatta.

A ferencesek áldozatos hőstetteiről akkori házfőnöki jelentésében Takács Ince OFM bővebben is beszámolt, csakúgy, mint Király Kelemen OFM a naplójában, illetve Kálmán Peregrin OFM Intézményes üldözött menekítés 1944–45-ben című disszertációjában.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír