Edzőcipővel orgonapedálon – Bánkövi Dorottya: A tenger nappal alszik

Nem magától értetődő, hogy egy verseskötet tele legyen költészettel. Márpedig itt erről van szó (sok gyönyörű és gyötrelmes szó), s már a borítóval, a fölirattal kezdődően.

Anakreóni (negyedfeles jambusi) sor adja Bánkövi Dorottya munkájának címét, s ez a hullámzó lágyság a legkevésbé sem félrevezető: hullámzik a lapokon alakot öltő közérzet is, miközben a lírai én ébrenlét és álom köztes zónáiban gyakorolja a keresés és megtalálás mozdulatait. Verstani közelítésben is hitelét találja a cím ritka szépsége: a fiatal költészettől szokatlan módon a kiadványban nemcsak szabadversek, hanem formakísérletek is jelentékeny helyet kapnak. Szonettek és dantei tercinák, hexameterek és antik strófák gondoskodnak arról, hogy figyelmünk strófányira se lankadjon.

Holott nincs erre szükség.

A tenger nappal alszik az első versmondattól az utolsóig megszólítja érdeklődésünket.

Zalán Tibor fülszövege hosszúverssé összeálló verseket, történetszerűen egymáshoz simuló élettöredékeket említ, joggal. A szabatos ciklusokba szerkesztett szövegek egy, a kisgyermekével magára maradt fiatal nő vallomásos-analitikus szólamformáit variálják. Egységessé kiművelt hangon, de változatos alaktani kivitelben.

Nagyszabású, patinás bibliai identitásallegória nyitja a kötetet. A Hágár című alkotás a teljes versanyag alaphangját adja meg, a szabadság és számkivetettség közti feszültséget a szavak lehetőségeivel és a beszéd jogával hozva összefüggésbe: „A szabad nőkre vád nehezül. […] Legyen szavam, mely meghallgattassék!” (Vö. „A némaság halál” – A tenger nappal alszik.)

Ezt követően kilenc ciklusba rendeződnek a szövegek, nagyrészt versformák és hangrendek, illetve helyszínek és idősíkok szerint. Budai látószög és tengerparti létérzet váltja egymást; a kiszolgáltatottság (mások szavainak, illetve az irodalmi pletykáknak) ellenében Berzsenyi-, Radnóti-, Pilinszky-allúziók szemérmes jelenléte sorakozik fel. Múzsából lett költő szól hozzánk. Olyan térben, melyet szakadatlanul az üresség, az otthontalanság és az elveszettség kockázata jár át: „a lakásnak vannak lakói, / lakóknak nincsen otthona […] emlékszem a semmire – / szilárdabb volt, mint a valóság” (Talán a fény).

Mennyi minden történhet „egy kisgyerek szemmagasságában” (Időrés)? Szolgálhatja-e a személyiség hiteles megmutatkozását a „kényszerek szereposztása” (Végjáték)? Miféle partitúrához hű „a megszelídíthetetlen / felhang” (Toll és pihe)? S magának megbocsáthat-e, akinek sikerül „megbocsátás helyett végül / kiengesztelődni” (Szép volt)?

Kardinális, a traumaközpontú élményvilágot transzcendens erők felé megnyitó önismereti belátások folyamodnak hol a kérdezés szelídségéhez, hol – ritkábban – a felszólítás nyomatékához: „Hogyan is engedhetné el a létezést, / amíg benne valaki épp birtokba veszi?” (Viseli és tűnődik) – „Megtudhatja-e valaha két fél, / hogy egy percre megérdemelte az egészet?” (Feloldozás) – „Nyílj ki, akár pinceajtó a napsütötte udvarra.” (Élj! – szelíd imperatívuszok).

Olykor elég egy-egy messze sugárzó szókapcsolat, hogy közérzet támadjon, világkép szélesüljön. Az „edzőcipővel orgonapedálon” (Tiltott fekhelyek) kitétel egyszerre jelölője a kizökkent életrendnek, a diszkomfortos létállapotnak – és a regulázhatatlan szabadságvágynak. Másutt szakrális metafora rajzol az olvasó köré is bizalmas menedéket: „A kápolna ódon időkapszula, / falai között egy ideje nem öregszik / senki.” (A szolgálattevő).

Hadd emeljek ki négy meghatározó stílusjegyet.

Az egyik a névszói jelleg, a felsoroló-regisztráló hajlam. A versbeszélő rendre számbaveszi környezete – és eszméleti környezete – elemeit s egészeit, hogy vele együtt olvashassunk ki jelentést a valóság szerkezetté lett állagából.

A másik nyelvi-poétikai sajátosság a szabadverses beszédfolyam szakaszolva is hosszasan elnyúló, lebegve kiteljesedő természete, szinte zenei struktúrája. Ide tartozó, nemesen fájdalmas eszköz a gondolatritmus, több fajsúlyos és terjedelmes költeményben (A tenger nappal alszik, A gyerek jól van, A várakozó, Szép volt).

A harmadik a mágiás-mitikus versnyelvi magatartás, a költészet rituális funkcióit az illúziótlan tudatosság mellett is fenntartó, korszerűen archaikus eltökéltség.

Negyedjére az aforisztikus rátalálások magunkra hökkentő leleményeit kell említenem. Bámulatos érzékenység fogalmaz meg itt leheletes törvényszerűségeket: „…de a nagy történetek kivárják, / hogy a megfelelő ember mesélje el őket.” (A történetek kivárnak) – „Minden a maga elveszett formája felé törekszik.” (Feloldozás) – „Semmi sem pusztít kíméletlenebbül, / mint a félrevezetett lelkiismeret.” (A tenger nappal alszik) stb.

A legkülönösebb tünemény e megformáltságbeli jellegzetességek egymástól elütő, de legalábbis független és épp emiatt: egymást kiegészítő érvénye, hitele.

A női öntudat ilyen típusú lírai világépítésére – ezen a színvonalon – kevés kortárs példa akad. Izsó Zita és Viola Szandra képes hasonló esztétikai teljességekre.

Első olvasatra némileg zavarónak éreztem a hím- és nőrímek keveredését, a versdallam túlságosan szabados kezelését (például a szonettekben), az érzelmi megáradás közhelyeket kísértő szóképi megnyilvánulásait. De mintha ez a néhány „megingás” se egyébről, mint az esendőség ethoszáról vallana. Innen nézve szerepük van a poétikai „anyaghibáknak” is: egy sokat próbált sors finom identitása fejeződik ki általuk.

Mert öntudatos sebek méltóságát sugározza a költő második kötete.

Gyöngéden, erőteljesen.

Megrendítően és maradandóan.

Bánkövi Dorottya: A tenger nappal alszik, Kortárs Kiadó, Budapest, 2026.

Fotó: Kortárs Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.