Elveheti-e tőlünk a járvány a húsvétot?

Vajon elveheti-e tőlünk a járvány a húsvétot? Olyan időket élünk, amiket talán csak a legextrémebb gondolatainkban képzeltünk volna el, mondjuk egy apokalipszis-film megtekintése után, csupán néhány percre. Fizikailag el vagyunk vágva egymástól. Az biztos, hogy kicsúszott a lábunk alól a talaj, kevés a fogódzó, és nagyon nehéz belerázódni az új helyzetbe. A hitünk is keresi a szavakat. Hogyan kapcsoljuk ezt az egészet ahhoz az Istenhez, akit ismerni véltünk, akihez olyan otthonosan kapcsolódtunk hétről hétre, évről évre? Elszakítva élünk most hitünk gyakorlásának, az ő közelségének és jelenlétének szokásos és szeretett jeleitől és tereitől, a szentségektől és templomainktól, az ő látható gyülekezetétől. 

De elveheti-e tőlünk a járvány a húsvétot? Amikor szétnézek a világhálón, azt tapasztalom, hogy nem, nem tudja elvenni. Ámulva figyelem azt a hihetetlenül gyorsan sarjadó kreativitást, tanulékonyságot, amivel a keresztény közösségek utat találnak tagjaikhoz, ahogyan a liturgia-közvetítések és az otthoni istentiszteletekre adott minták, a videoüzenetek, az ötletek látszólag a semmiből megszületnek. De éppen ebből érződik, hogy nem a semmiből születnek, hanem mélyen ott van bennünk ez a gyülekezeti önazonosság. A nagy burjánzásban nyilván vannak zsákutcák, túlzások, sok ügyetlenkedés, de ezek még inkább emberivé, szerethetővé teszik ezt a nagy közös próbálkozást arra, hogy együtt maradjunk. 

Az istentisztelet-közvetítések nem helyettesíthetik a liturgia testi jelenlétben átélt történését. Ez a lényeghez tartozik. De tudjuk-e, hogy ettől sem vagyunk megfosztva? Észrevesszük-e, hogy az első zsidó húsvét a kivonulást megelőző éjszakán családi ünnep volt? „Hirdesd ki Izrael egész közösségének: a hónap tizedik napján mindenki szerezzen egy bárányt családonként, egy bárányt házanként. De ha a család kicsi egy bárányhoz, akkor a személyek számának megfelelően a szomszédos családdal együtt vegyen egyet. Aszerint számoljátok a meghívottakat, hogy ki-ki mennyit eszik.” (Kiv 12,3–4) Jézus ezt, a pászkát ünnepli az utolsó vacsorán. Áldozatát azzal fejezi ki, hogy egy étkezés keretében helyezi el. Ennek a pászkának az erőterében hal kereszthalált értünk, és erről sarjad töretlenül a mi keresztény húsvétunk. 

Ez az idei húsvét talán alkalom lehet arra, hogy visszataláljunk „az emberszagúan spirituális, otthon-, család-, mondhatni, konyhaillatot árasztó hangulati folytonossághoz, amely Jézus vacsoráját és az eucharisztikus gyakorlatot a zsidó hagyomány otthoni vallásosságához kapcsolja. Ez a házias vallásosság az egyik leghatékonyabb eszköze annak, hogy a szentet is »háziasítsuk«, és megtapasztaljuk, hogy a mindennapi élet keretei között is megélhető Isten velünk kötött szövetsége” (G. Zanchi). 

Ha alaposan elolvassuk a feltámadástörténeteket, látjuk, hogy Jézus félelemtől zárt ajtók mögött és a négy fal között ülő tanítványoknak jelenik meg. Egyesével, kettesével fedezik fel a feltámadás titkát, és ötvennapos karanténnak kell eltelnie ahhoz, hogy végre nyílt színre lépjenek a feltámadás örömével.

Az értünk szenvedett Jézus most bennünket is a négy fal között talál. Azt kéri, maradjunk otthon, és élesztgessük magunkban a bizalmat, hogy eljön otthonainkba, lakást vesz közöttünk, és gyógyító jelenlététől most sem foszt meg bennünket. Azt kéri, hogy keresztségi, királyi papságunk folytán legyünk otthonunk liturgiáinak kreatív vezetői, ahogy a zsidó családfő is levezényli a pászkavacsora szertartását. Ne maradjunk meg annál, hogy a képernyőn nézzük, más hogyan csinálja. Átélhetjük, hogy felhatalmazásunk van arra: mi is metsszünk ki egy sarkot a szent számára otthonunkban.

Isten húsvéti újjáteremtő műve és láthatatlan, de valós jelenléte köztünk: ez hitünk két nagy kihívása és lehetősége ezekben a hónapokban.

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg.