Értünk emelik áldásra a kezüket – Szeressük a papjainkat már életükben is!

Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt. (Jn 13, 34–35)

Ha visszagondolok első gyerekkori emlékeimre, amelyek Istenhez, a templomhoz kötődnek, ezek főszereplője egyértelműen egy pap. Az egykori váradszőlősi plébánosom, Fedorek Imre. Ő volt az, aki figyelt rám, aki megtanított ministrálni, akinél először gyóntam, akin keresztül megszerettem az Oltáriszentségben velünk lévő Jézus Krisztust, akinek oldalán jó volt rózsafüzért imádkozni, aki megismertetett Szent Antal tiszteletével és a Szűzanya szeretetével, sőt, aki tudomást szerezve arról, hogy szeretnék megtanulni németül, jó svábként felajánlotta a segítségét, és hosszú, állhatatos oktatása révén letette azokat az alapokat, amelyekre később építkezni tudtam. De nem felejtem azt sem, amit vasárnaponként édesapám oldalán állva láttam: hogy a szentmisék után a mindenki előtt nyitva álló plébánián a férfiak egy kis pohárka pálinka mellett értelmezték a világ eseményeit és a családokban történteket, és arra is emlékszem, hogy a családlátogatások terített asztalánál néha még „az ördög bibliája”, a kártya is előkerült. Egy szó mint száz, ha tudatosan visszatekintek életemnek erre a szakaszára, azt látom, hogy

Imre atya szeretett minket, és szolgálata, gesztusai révén végeredményként sikerült megtapasztalnom, hogy Isten létezik és szeret engem. Hogy értünk emelte áldásra a kezét.

Hamzau Relu, Kiss Csaba, Sabjanics Miklós… néhány név azok közül, akik a pandémia közvetlen vagy közvetett áldozataiként, vagy súlyos betegség nyomán távoztak, és tértek haza az atyai házba. Mindhárman középkorúak voltak, a lelkipásztorok átlagéletkorát tekintve „fiatalok”, papi, plébánosi szolgálatuk teljében érte őket a halál. A gyászhíreket követő kommentek, írások, visszaemlékezések – még ha valaki csak futólag ismerte is őket – mindannyiunkhoz egészen közel hozzák személyüket.

Azon töprengek, hogy milyen jó volna, ha a kommentekben, rövid visszaemlékezésekben, köszönetekben megnyilvánuló nekrológlelkület velünk lehetne a hétköznapokban is. Azt hiszem, hogy

az a sok jó, amit elhunytjainkról, jelen esetben a papjainkról elmondunk, hozzásegíthetne bennünket ahhoz, hogy egy kicsit Isten szemével lássuk őket és egymást.

Segítene, hogy tudatosítsuk: arra vagyunk teremtve, hogy szeressünk és bennünket is szeressenek. Milyen jó volna, ha nem várnánk a jó szavakkal a nekrológokig, papjaink távozásáig, hanem még életükben elmondanánk nekik: köszönjük, hogy értünk, mellettünk vannak, hogy figyelnek ránk, segítenek minket, szolgálatuk révén is szeretnek bennünket. 

Jó volna, ha tudatnánk velük, hogy mi is szeretjük őket, és így Istennek is kifejeznénk őszinte hálánkat: Köszönjük, Uram, papjainkat!

Ezért arra buzdítok mindenkit, hogy most, nagyböjtben (is) fogalmazzon meg egy konkrét imádságot, határozzon meg egy nagyböjti lemondást, egy jócselekedetet, amit egy konkrét papért ajánl fel. Aki szívesen vállal egy kis ráadást is, azt arra biztatom, hogy egy rövid mondatban személyesen – írásban vagy szóban – is mondjon köszönetet a papjának (például így: jó veled imádkozni, vagy: köszönöm, hogy felkészítettél az esküvőnkre stb.).

Hiszem, hogy végeredményként így tudjuk kézzelfoghatóvá tenni Isten szeretetét a földi életünkben, és ez lehet tanítványságunk Jézus által megfogalmazott hiteles mércéje is. Szeressük a papjainkat! 

Fotó: Lambert Attila

Kuzmányi István/Magyar Kurír