Farsangi szokások a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum néprajzi gyűjteményéből

Az Egyház a nép zajos farsangi szokásait mindig túlzásnak és méltatlannak tartotta. 1760-ban Bod Péter prédikátor is rosszallotta, ennek ellenére a profán viselkedésnek magyarázatát is adta: „Honnan vették a keresztyének ezt a szokást?… Minthogy a következendő negyven napokon szorosan szoktak böjtölni, megengedtetett nekik, hogy a böjtöt megelőző három napokon vígan legyenek és szabadon cselekedjenek, amit tetszik. Idővel ez a szabadság nevekedett, úgyhogy minden külső-belső renden lévők azokon a napokon szabadosan vendégeskednének, tombolnának, és illetlenül cselekedni illetlennek nem tartanák…”

Arra voltam kíváncsi tehát, megyénkben miként hirdetik farsangi szokásaink a tavasz közeledtét és a megújult élet kezdetét, a tél és a tavasz szimbolikus küzdelmét. Vajon milyen sajátos helyi viselkedésformák vannak jelen? A Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum néprajzi gyűjteménye írásos, képi és tárgyi emlékeit hívtam ehhez segítségül. Kezdésként áttekintettem a gyűjteményt, hogy választ kapjak egy fontos kérdésre: honnan is nyerhetők adalékok a helyi farsangi népszokásokról, és milyen múzeumi adattípusok is ezek?

A régió közösségeinek farsangolási szokásairól folytak gyűjtések; szokásleírások és vegyes írások is előkerültek az archívumból. A múzeum néprajzi adattárában, tárgyi és fényképgyűjteményében 58 egyedi leltári számhoz tartozó forrást találtam. Leírásaikat elolvasva derült ki, hogy a farsangi téma is helyet kapott-e bennük. Túlnyomó többségben kéziratot találtam. A gyűjtések leltár szerinti darabjai megközelítőleg száz évet ölelnek át. A leltári számok alatt őrzött kéziratok közt vannak egy-két oldalasak, a leghosszabb pedig 140 oldalt is kitesz. Földrajzilag a kéziratok a megye egészét reprezentálják, némi megszorítással. A vizsgálatba bevont leltári számok mintegy fele felnőtt vagy ifjúsági pályázatra érkezett pályamunka – nemritkán 20-30 írás is található egy szám alatt. A pályaművek válogatás nélkül bekerültek a múzeumba, nemegyszer értékeléssel és rangsorral együtt. A többi dokumentum gyűjtésből és „átadásból” ered. Tematikailag a helyi népszokások együttes bemutatása jellemző – a farsang ebben kisebb részt képvisel. Jellemző munkamódszerként a falu minden szokását csokorba gyűjti a szerző. A gyűjtésekben és dolgozatokban helyet kapnak ezért más leírások is, az egyházi év ünnepei, a jeles napok, a viselet, tánc, ének, máskor pedig táplálkozás, társadalmi élet (lakodalom, legényavatás). A gyűjtések hátterében szorosabban vett szakmai célok húzódnak, feltéve, hogy azokat muzeológus végezte: a néprajzi terepmunka a gyűjtéstől lesz az. A pályázatok íróit viszont önkéntes gyűjtői célok vezérlik, a helyi szokások bemutatására vállalkoznak, szenvedélytől való fűtöttség jellemzi őket: elkalandoznak a néprajzi bemutatás határain túlra, többnyire a helytörténet irányába. Egyes pályamunkák egyáltalán nem (vagy csak kis mértékben) tartalmaznak eredeti néprajzi terepmunkán alapuló gyűjtést. Inkább emlékeztetnek iskolai dolgozatra, dokumentáltságuk pedig gyér vagy hiányos. A kéziratok többségéről el kell mondani továbbá, hogy az 1980-as éveket megelőzően keletkezett, ezért nem szokatlan az sem, hogy legfeljebb 10 százalékban tartalmaznak mellékletet – az illusztráció fénykép vagy rajz.

Elsőként egy farsanghoz kapcsolódó gyűjtést mutatok be gyűjteményünkből. A leírás ráadásul az emberélet egy fordulóját (Arnold van Gennep Les rites de passage 1909), egy nevezetes napot is megmutat, a legénnyé avatást. A lébényi helyi legényélet nevezetes eseményét és körülményeit, a fordulópont kulcskérdéseit tömöríti. Eredeti néprajzi gyűjtésből származik a legények farsangkor megrendezett korosztályi társas szokásának leírása egy muzeológus tollából, aki a 85 éves adatközlőt kérdezte ki Lébényben: „A serdülő legénykéket itt suhancnak mondták. A suhanckorból úgy váltotta meg magát, hogy „legincét” vett (legénycéh – a gyűjtő megjegyzése). A legince egy fertál bor. Általában farsangban, hamvazószerdán, ritkábban aprószentek napján vettek „cét” a legénykék. Minden suhanc két-két keresztapát választott. Este a kocsmában összegyűltek a „társlegények” (a korabeli legények egy generációt alkottak – az adatközlő értelmezése szerint), és előttük koccintott a suhanc két keresztapjával. A suhancnak meg kellett innia a maga borát, a keresztapák viszont csak a szájukhoz emelték és a suhanc képébe öntötték a borukat. Minden suhanc örült, ha befizethette a fertált, mert korábban, ha az utcán elkapták sötétedés után a legények, megfürösztötték, leöntötték egy vödör vízzel, vályúba nyomták, pofon verték. A suhanc ezért rákészült és pénzt rakott össze magának, vagy kért a szüleitől, általában maga gondoskodott róla, sőt, hitelt is vett fel. A legények mulatságait a társlegények szervezték. Ilyenek voltak a farsang utóján, Katalinkor és ősszel a „regrutabál”.

A farsangi szokások helyi jellegzetességei közt kiemelt jelenség farsangkor megyénkben és Nyugat-Dunántúlon a törzsökölés vagy más szóval tuskóhúzás szokása. Éppen ezért kíváncsi voltam, milyen új adatra bukkanok a gyűjteményünkben ezzel kapcsolatban. „A pártában maradt lányt úgy gúnyolták, hogy egy óvatlan pillanatban kukoricatuskót akasztottak a kötényére, és ha nem vette észre, így ment végig az utcán.” Timaffy László 1991-ben megírta a Rábapatonán és Bogyoszlón ismert szokást. Azt gondoltam, hogy többet megtudhatok róla az adattári források segítségével, egy pályázatból. Az utókor csak sajnálni tudja, hogy az 1995-ben pályázatot benyújtó középiskolás diák tanára tévesen fogta fel a pályázat lényegét, és tanítványát eredeti gyűjtésre nem készítette fel. A takaros munka semmi újat nem tett hozzá a fentiekhez – csak lemásolta a kutatótanár sorait. Így hiába is csigázta fel érdeklődésemet a pályamű, abból nem tudtam meg további részletet a szokásról.

Hédervárról 2007-ben ajándékozás útján került a múzeum néprajzi tárgyi gyűjteményébe egy teljes farsangi viselet. A maskara öt darabból áll – tudomásom szerint nincs is több a gyűjteményünkben. Zöld alapon bordó-rózsaszín mintás selyemből varrt, alján zöld bársonnyal szegett, puffos ujjú ruháról van szó.

Halvány tónusú sárgászöld selyemből varrt és az előző ruhára rádolgozott borítással, a húzott derékrészről alácsüngő színes szalagokkal van ellátva, ezek végére rézcsengőket rögzítettek. A ruha az eleje részen ugyancsak pergőkkel ellátott patentokkal záródik. A második darab egy sapka, melyet sárgászöld selyemből varrtak téglalap alakúra, bordó szalaggal szegték. A két sarkán rövid szalagokra erősített 3-3 pergővel látták el. A kistáska egy zsineggel összehúzható szájú zsák, szintén az együttes része, ugyancsak sárgászöld selyemből varrták. Két sarkán szalagból kialakított masnira erősített pergőkkel látták el. A farsangi kitűző – az együttes negyedik darabja – nem más, mint egy színes szalagból összeállított masnicsokor, a szalagok végeihez erősített pergőkkel. Végezetül a maskara utolsó kelléke egy ruhadísz, mely egy pergőkkel ellátott patenttel ruhára erősíthető. Az erősen viseltes maskaraegyüttes használatának idejéről, használójáról, keletkezéséről, megrendelőjéről és varrónőjéről, valamint a hozzá fűződő szokásról semmilyen adat nem jutott a Múzeum birtokába.

A farsang gondolatköre a párválasztás körül forog. Általános európai szokás volt tréfák és versek kíséretében csúfolódni a még nem házas fiatalokon, a „pártában maradt” lányokon, különösen akkor, ha a községben az esztendő során nem volt lakodalom. A múzeum fényképtára egy korabeli fotót őriz az álmenyasszonyról és álvőlegényről, amint a szekéren nagy társaság kíséretében utaznak. A kép az egykor megyénkben is széles körben elterjedt tréfás lakodalmat, lakodalomutánzást, összepárosító játékot örökíti meg.

Végezetül a kapuvári népzenegyűjtésre, a farsanghoz kapcsolódó nótára hívom fel a figyelmet. Kapuvár és környéke népzenéje 1963-ban 47 oldalban került be adattárunkba, kézzel és géppel írott kézi kottákkal a szöveg között.

A gyűjtés tartalmaz gyermekjátékokat, jeles napi dalokat, újesztendői, háromkirályi, balázsjárási és számos más éneket is. Kapuváron közismert volt az „Elmúlott a rövid farsang” kezdetű ének, melyet a „farsang utoljás” bálokban szoktak énekelni (farsang farkán). Szövege farsangbúcsúztatóra emlékeztet, jegyezte fel a gyűjtője. Az itt olvasható szöveg kisebb variálódással mindenütt előfordul Kapuváron, de a vitnyédiek is magukénak vallják. „A kapuvárihoz hasonló farsangolóval nem találkoztam” – írja a gyűjtő, majd fejtegetéseiben a zenei hangzás jellegzetességeit részletezi.

Forrás: Győri Egyházmegye

Szerző: Paál Zsuzsanna, néprajzos muzeológus

Fotó: Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum

Magyar Kurír