Fekete tus mögé bújtatott szomorúság – Nemes Lampérth József a Nemzeti Galériában

Talán azért, mert egyszerűen sok a munkáin a fekete, kissé túlteng a sötétség, ami mindenképpen szokatlan. Olajfestményei meg mintha túlzottan is színesek volnának. A kortárs, Czigány Dezső önarcképei és csendéletei szintén dinamikusak, erőtől duzzadók, sokszor mellbevágóan színesek, mégis komor hangulatúak, de vészjóslók is, akárcsak Nemes Lampérth képei.

A Magyra Nemzeti Galéria A festő és a múzeum című, Nemes Lampérth Józsefnek szentelt emlékkiállításán is ez a benyomása az embernek: minden egyszerre harsány és borús, még ha ellentmondásosnak hangzik is ez. Igen, harsányak a színek, mintha csak keverés nélkül, egyenesen a tubusból kente volna fel a vászonra a festékeket a művész. Ilyen alkotás mindjárt a bejáratnál látható önarcképe is. Erős kék és türkiz háttérből emelkedik ki a vöröses arcú, komor tekintetű festő. Az egyes színek, tónusok minden átmenet nélkül kerültek egymás mellé, a fiatalemberen szinte ordít a vérpiros nyakkendő. Ezek után nem kétséges, hogy Nemes Lampérth a korai avantgárd művészeti mozgalom egyik első képviselője volt. 

A kiállítás mindenképpen érdekes, mert egy, a modernizmusnak elkötelezett, kevésbé ismert, súlyos betegségben fiatalon meghalt művész munkásságát ismerhetjük meg. A kamaratárlat a száz évvel ezelőtt elhunyt festőről emlékezik meg. Hagyományos témákat hagyományos műfajokban – csendélet, akt, tájkép, portré – ábrázolt képein, de stilárisan már az expresszív festői formanyelvet részesítette előnyben.

Alkotásain keresztül megismerkedhetünk a Szépművészeti Múzeum egykori dolgozóival, Nemes Lampérth kortársaival, akikkel a festő személyes, baráti kapcsolatot ápolt. A kiállítás külső terében a legfontosabb életrajzi és történelmi dátumok mellett ott találjuk a Szépművészeti Múzeum egykori munkatársainak bemutatását is. Mindjárt elsőként Petrovics Elek rövid életrajzát olvashatjuk, akinek a Szépművészeti Múzeum előcsarnokában mellszobra is van, Kisfaludi Stobl Zsigmondtól. Petrovics jogi egyetemet végzett, majd tisztviselőként kezdett dolgozni, de emellett a művészetek terén is képezte magát. 1914-ben nevezték ki a Szépművészeti Múzeum igazgatójává, majd 1921-től főigazgatójává, s a tisztséget 1935-ig töltötte be. A múzeum vezetőjeként baráti kapcsolatba került gyűjtőkkel és művészekkel egyaránt. Mindent megtett a gyűjtemények gyarapításáért, és kiváló érzékkel válogatta az intézménybe újonnan bekerülő műtárgyakat. Nemes Lampérth büszke volt rá, hogy Petrovics megvásárolta A Gellérthegy lejtőjén című festményét.

Szintén kiváló művészettörténész volt Hoffmann Edith, akiről egy korábbi cikkünkben már említést tettünk. Kezdetben a Magyar Nemzeti Múzeum gyakornokaként dolgozott. 1913-ban került a Szépművészeti Múzeumba, ahol 1920-ig a grafikai osztály muzeológusa, 1921-től osztályvezetője volt. Egész életét a múzeum és a tudomány szolgálatának szentelte, a második világháború időszakában is minden erejével igyekezett megóvni a gyűjteményt. Nemes Lampérth és Hoffmann Edith egymásnak írt leveleiből kiderül, hogy a festő minden körülmények között számíthatott a művészettörténész segítségére és támogatására. Ha ellátogatunk a kiállításra, a Szépművészeti Múzeumhoz köthető más fontos személyekről is olvashatunk, például Pogány Kálmán vagy Wilde János művészettörténészekről, akik szintén szerepet játszottak a festő életében.

A kiállítótérbe belépve Nemes Lampérth egy korai művét láthatjuk 1906-ból, Kaktusz címmel A Székesfővárosi Iparrajziskolában, majd az Iparművészeti Iskolában, később a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. 1911 nyarán a nagybányai művésztelepre is ellátogatott. Élete korai szakaszában készült festményei még tanulmányszerűek voltak. Ezen az alkotásán már látszanak stílusának jellegzetességei, a széles, lendületes ecsetvonások, a pasztózus festésmód; nem sajnálta felvinni a festéket a vászonra.

Néhány méterrel arrébb elénk tárul az a műve, amely talán a legismertebbnek számít rövid élete során festett alkotásai közül. A címe: A ravatal. A festő tanulmányai befejeztével 1912 októberében rövid utazást tett a Felvidéken. Hazatértét követően családi tragédia érte, tüdőgyulladásban meghalt az édesapja. A szomorú esemény hatására,1912 decemberében született ez a képe, amit maga is a fő művei egyikének tartott. 1917-ben a festményt kiállították a Nemzeti Szalonban.

1913 tavaszán Nemes Lampérth Józsefnek lehetősége nyílt arra, hogy – állami segítséggel – eljusson Párizsba, ahol korának legfrissebb művészi tendenciái formálódtak. Amint a kiállításon megtudhatjuk, az itt töltött hónapokban a város múzeumainak, templomainak, utcáinak megismerése mellett rengeteg időt töltött munkával is. A helyi szabadiskoláknak köszönhetően sokat rajzolt élő modell után – így születtek női aktokat ábrázoló grafikái. Másik jelentős sorozatát kedvelt témájáról, a Szajna hídjairól készítette. Ezeken a képeken a folyóparti város részleteit ábrázolta, központi motívumként jelenítve meg a hidakat és a körülöttük álló házakat. A francia fővárosban készült művei kivétel nélkül grafikák (tus-, ceruza-, illetve krétarajzok). Túl sokba került volna az olajfesték és a vászon.

Miután Nemes Lampérth 1914 nyarán hazatért Párizsból, az I. világháború július 28-ai kitörését követően augusztusban bevonult katonának. Kaposvári kiképzése után decemberben a mai Lengyelország déli részén, illetve Ukrajna nyugati vidékén lévő galíciai frontra került.

A harctéri hónapok testileg és lelkileg egyaránt megviselték, az alkotásra kevés ideje maradt. Ennek ellenére a fronton is születtek művei, ezeken a háborús környezet egyes részleteit örökítette meg. Közülük a leghitelesebbek a Futóárok és az Épületrom című rajzai, melyeket 1915. október 11-én személyesen vitt eladásra a Szépművészeti Múzeumba.

Nemes Lampérth súlyos sebesülést szerzett a háborúban. A budapesti Albrecht-laktanyában lábadozott, majd öccséhez költözött, a Tabán egyik épületébe. A festői hangulatú városrész – amelyet az1930-as években lebontottak – és a Gellérthegy tövében álló ház környezete megihlette a festőt, így több műve is ismert, amelyeken a Tabánban, illetve a hegy oldalában álló épületeket ábrázolta.

Ekkor született a Tájkép, illetve A Gellérthegy lejtőjén című alkotása is. Az utóbbit még készítésének évében, a Nemzeti Szalon kiállításáról megvásárolta Petrovics Elek a Szépművészeti Múzeum számára.

A Nemzeti Galériában rendezett mostani emlékkiállításon megtekinthető Nemes Lampérth egy másik fő műve is, a Háttal álló női akt. Ha mást nem is, ezt a legtöbben biztosan ismerik tőle. Számos alkalommal készült róla reprodukció az utóbbi évtizedekben, és művészettörténeti kiadványokban is szerepelt időnként, mint a magyarországi modernizmus egyik úttörő képviselőjének alkotása.

A tárlaton látható egy plakát is a Tanácsköztársaság idejéből, 1919-ből. Ismeretes, hogy ebben az időszakban művészeti szempontból remek plakátok születtek, gondoljunk csak Bíró Mihály kalapácsos munkásembert ábrázoló jellegzetes grafikájára. Uitz Béla volt az újonnan alakult Proletár Képzőművészeti Tanműhely festészeti szakosztályának vezetője. Ennek az intézménynek a tanárává nevezték ki Nemes Lampérthet, így életében először fix fizetéshez jutott. A munka mellett nem sok ideje maradt az alkotásra, kevés műve származik ebből az időből. Kmetty Jánossal közösen készítettek egy plakátot BE! címmel. Tipikus toborzóplakát ez a Tanácskormány idejéből: a Vörös Hadseregbe való belépésre agitál. A figura a jobb kezében kardot fog, a balban pedig egy vörös zászlót igyekszik egyenesben tartani.

A Tanácsköztársaság bukása után Nemes Lampérth József, bár eljárás nem indult ellene, az esetleges retorzióktól félve Berlinbe emigrált. Nagy méretű tusrajzai mellett itt új grafikai technikákkal is kísérletezett. Berlinben megismerkedett Alfred Gustav Ekström svéd gyűjtővel, aki meghívta Svédországba; Stockholm melletti otthonában egy évig vendégeskedett Nemes Lampérth. Már az ott töltött idő alatt jelentkeztek pszichés zavarai, s miután 1921 januárjában hazatért Magyarországra, a budapest-angyalföldi elmegyógyintézetbe került. Ez az időszak tekinthető utolsó alkotói periódusának, témáit itt a kórházi környezetből vette. A fiatal festő utolsó éveiről ezt olvashatjuk a kiállításon: „A dolgozók portréi vagy a kórház épületét ábrázoló tusrajzai azonban »kizárólag indulatainak grafikonjai«, a korábbi alkotások szerkezeti feszültsége hiányzik belőlük, csupán a fekete tus mögé bújtatott letargia és szomorúság érződik rajtuk.” Barátai és a kórház munkatársai mindent megtettek a festő gyógyulásáért, de állapota csak lassan javult. 1922. március végén elhagyhatta a kórházat, novemberben azonban bekerült a lipótmezei elmegyógyintézetbe. 1923 májusában átszállították Sátoraljaújhelyre. Ott halt meg 1924. május 19-én, életének harmincharmadik évében.

Ennek a többre hivatott, fiatalon meghalt, tragikus sorsú művésznek az emlékkiállításán a képek mellett sok eredeti dokumentum, levél, levelezőlap is látható. A tárlat 2025. március 30-áig tekinthető meg a Nemzeti Galéria első emeleti kiállítótermében.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.