Fellebbezni a Fényhez – Simai Mihály Napszentület felé… című verséről

Jókai Anna írja Simai Mihály költészetéről: „Versei meggyőző erővel hirdetik, nincs más vigasz és nincs más remény: mint a spiritualitásban megszerzett igazság, – azért kell meghalnunk, hogy végül örökké éljünk! / A megszentségtelenített világ újraszentelése: ez a költészet mai feladata.” Az alábbi, a költő válogatáskötetében (Végtelen vonzásban, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2016) szereplő költemény ennek a metafizikai misszióra szegődő poétikának sajátos, stilizáltan szép példája. Egy Kallós Zoltán gyűjtötte, erdélyi (mezőségi) népdalt gondol újra, alaktanát és dallamát megtartva, szándékrendjét és sugalmait kibővítve.

Napszentület felé…

„Fordulj, kedves lovam, / napszentület felé!
Úgyse jövünk többet / soha visszafelé…”
(Bujdosódal)

Fordulj, kedves lovam,
napszentület felé!
Kigyúlt felhők felől
gyúló csillag felé!
Gyúló csillag felől
apám arca felé!
Apám arca felől
anyám szíve felé!
Térdelj, lovam, térdelj,
anyám szíve elé!

Fordulj, kedves lovam,
napszentület felé!
Bíborban aranyló
égi ország felé!
Égi ország felett
Égi Király felé!
Térdelj, lovam, térdelj,
Égi Király elé!

Ő mutasson utat
nekünk Hazafelé…!

A napszentület (’napnyugta, naplemente’) a nap végét, de egy életút zárlatát is jelölheti; emellett – s ez időszerűséget is kölcsönöz a képnek – a Nyugat felé megindult, idegenbe szakadt identitás vonatkozását is magába foglalja. E koronként népszerű témához finom érzékkel, tartós esztétikával érdemes nyúlni.

Simai Mihály verse többszörös leleménnyel tesz szert saját érvényre.

(1) A Nyugatra bujdosás historikus gyászeseményét kortalanul személyes, mentális-szimbolikus útra cseréli. (2) A két részre tagolás kompozíciós fogásával emelkedést modellál: az első szakasz az idő és az emlékezés földi, horizontális síkját világítja meg; a második nagyobb egység az égi odaát világába vezet. (3) A térdeplő ló alakján keresztül az evangéliumi légkört – kompassiós szeretettel – az eleven létezés teljes tartományára kiterjeszti. (4) Szimbolikájával egyszerre vetíti elénk az életút e világi végét – és az életbeteljesítő halált mint szellemi-lelki céltalálást. (5) Szövegképével is beszédesen él: az utolsó két sor különtördelése az Ő és a Hazafelé motívumait, a jézusi invitálás szentségét nyomatékosítja. (Miközben két azonos terjedelmű, tízsoros szakasz helyett három egyre fogyatkozót, más nézőpontból anyagtalanodót, légiesülőt, elcsendesülőt kapunk.)

Érdemes a közvetlen kontextust is számításba vennünk. A kötetben a megelőző és a reá következő vers a kozmoszi szakralitás távlatait lobbantja a költemény köré: „telihold / varázslatán a Fényhez fellebbezni / a csillagvégtelenbe föllebegni / inni a Tejúton virágzó / hársak / öröklét-illatát” (Zene) – „átváltozásod majd ha véget ért / lehetsz közép / jobb és bal káprázat között / mint egykor Ő / a jobb s a bal lator között // lehetsz a Mindenség-Egészt / magában-hordó lélek-DNS / utolsó lehellet / akit / Isten belélegez” (Között).

Simai Mihály – felszólító és felkiáltó mondatok intenzitásából összeépített – művének hallatlan érdeme, hogy a személyes példa révén a valamikori és a mindenkori bujdosóknak (elvándorlóknak és hazák közt csellengőknek) is új ösvényt, friss dimenziót, távlati üdvöt ígér.

Örök kiutat a levegő labirintusából.

Fotó: Pixabay; Lazi Könyvkiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.