Felmenőink élete biztonságot adhat a bizonytalanságban – Bemutatták Petrőczi Éva családregényét

Kultúra – 2019. június 12., szerda | 14:42

Petrőczi Éva József Attila-díjas költő, műfordító, az Új Ember Mértékadó kulturális mellékletének állandó munkatársa. A Katica-Könyv-Műhely kiadásában a közelmúltban jelent meg Ida és Gyula. Dédszüleim története című családregénye, melyet június 11-én mutattak be a Párbeszéd Házában.

A megjelenteket Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Háza igazgatója köszöntötte; az íróval Koncz Attila, az MTVA Vallási Főszerkesztőségének munkatársa beszélgetett.

Koncz Attila szerint Petrőczi Éva regénye olyan mű, amely lelkileg közelebb hozza egymáshoz az embereket. Az emlékezés, emlékezet kapcsán felidézte, hogy Ferenc pápa Csíksomlyón különböző származású, neveltetésű, vallású emberek, lelkek, sorsok, nemzetek, történelmek, történetek egybeszövéséről beszélt, a párbeszéd és a szeretet szellemében. Néhány nappal később az Úzvölgyében viszont a rossz oldala mutatkozott meg mindannak, amit emlékezésnek, emlékezetnek nevezünk.

A könyv elolvasását követően fogalmazódott meg a riporterben, hogy milyen ellentmondásos az emlékezethez való viszonyunk. Rámutatott, hogy létezik egyrészt a politika által szorgalmazott, sokszor kihasznált emlékezetfogalom, a mindenkori kormányok igyekeznek egy olyan történelmet felvázolni, ami vagy létezett, vagy nem, de ők azt szeretnék, hogy az olvasatuk mindenki számára érvényes legyen. A másik irány az, amit Petrőczi Éva könyve is képvisel, amikor az író a saját őseiről, hétköznapjairól, ünnepnapjairól beszél. Végtelen ellentmondás van az emlékezetpolitika, illetve ennek a regénynek a módszere, szándéka között. Érdekes, hogy míg a politikai emlékezetpolitikának ma reneszánsza van, az egyéni családtörténetekben legfeljebb két-három nemzedékre megyünk vissza, a korábbi időkre nem vagyunk kíváncsiak.

Petrőczi Éva elmondta: a politikai emlékezetpolitikát teljesen kizárja az életéből, most megjelent családi krónikája viszont segített neki túlélni az ötvenes éveket, azt a sokkot, amit már kisbaba korában elszenvedett. Egyik ifjúkori versében meg is fogalmazta: már a „pólyacsipkéim között is az ÁVO kutatott…”. A megkeresztelése utáni napon vitték el ugyanis édesapját, Ludwig Károlyt, aki akkor végzős orvostanhallgató volt, szovjetellenes összeesküvés vádjával. Először életfogytiglant kapott, majd ezt tizenegy évre csökkentették, végül 1956 februárjában szabadult. Petrőczi Éva akkor ötéves volt.

Édesapját eleinte nem nagyon tudta behelyezni a családi képbe. A nagyapját általában kéthavonta bocsátották el, és akkor jött a munkanélküliség meg a „falnézés”. Családjuk öttagú volt. Édesanyjukat hatszor műtötték, éppen akkoriban lábadozott. Tudományos kutatóból minősítették vissza tanítóvá, büntetésből, mert nem volt hajlandó elválni a férjétől. Az írónő édesapjának szabadulását követően viszont elváltak. A családfenntartó Petrőczi Éva keresztapja volt, cselédkönyves sebészként, huszonévesként, szintén egy életveszélyes műtét után. Mindezeket a szorongató élményeket nem lehetett volna túlélni a dédszüleiről szóló történetek nélkül. „Számomra ezek egyfajta szárnyak, védőrácsok, páncélt, biztonságot adtak az abszolút bizonytalanság kellős közepén” – mondta Petrőczi Éva.

Petrőczi Éva a következőket írja művéről: „A monarchia békeidejében, 1879-ben, a nagy szegedi árvíz idején kezdődő családregény két főszereplője dédanyám, Seifmann Ida, egy, az árvíz sújtotta városban élő, katolizált zsidó kisasszony, s dédapám, Vaniss Gyula vízimérnök, egy Arad megyei katolikus család sarja. 56 évig tartott szerelmük, s ötven évig, dédanyám 1935-ben bekövetkezett haláláig nemcsak köztük, de családjaik, népes katolikus és zsidó rokonságuk között is töretlen volt a PÁRBESZÉD és a szeretet, éppen úgy, ahogyan gyomai otthonuk igazi, szeretetteljes »ökumenikus fészek«-nek nevezhető. A regény papi szereplői közül kiemelném Zadravetz István egykori tábori püspököt, az áldozatos magyar zsidómentők egyikét, s barátját, dr. Lőw Immánuel szegedi főrabbit, a felekezetek közötti párbeszéd töretlen hívét, egy katolikus gimnázium neveltjét.”

Könyvét versbetétes esszéregénynek nevezte az író, és azt akarta sugallni az olvasók felé, hogy a dédszüleinek zeneileg gyönyörűen megkomponált életük volt. Ember embert nem tud feltámasztani, de az irodalom erejével rövid időre visszaszólítani közénk, azt igen. Egy család nem attól jó, hogy mindenki egyfelé húz, egy párt tagja, egy a jelszavuk, teljes szimfóniába lehet olvadni úgy is, ha különbözőek, sokszínűek vagyunk, ahogyan az ő családja is az, zsidók, katolikusok, ortodoxok, reformátusok éltek, élnek együtt, egymás mellett.

Koncz Attila Sajgó Szabolcsot kérdezte arról, hogy a regényben bemutatott vallásközi együttműködés mennyire volt jellemző a 20. század első felében, miként lehet ez ma példa. Szabolcs atya felidézte: a harmincas-negyvenes években Gyulán, akkor még plébánosként, az 1945-ben vértanúhalált halt és azóta boldoggá avatott Apor Vilmos későbbi győri püspök vasárnaponként együtt sétált és beszélgetett a református lelkésszel és a zsidó rabbival, azt sugallva, hogy így is lehet.

Számolni kell mindig az adott helyzettel – mondta a Párbeszéd Háza igazgatója. – A különbözőség, az adott probléma soha nem lehet fontosabb az alapvető jónál, Isten végtelen jóságánál. Ennek felismeréséhez szükség van a csendre, az elmélyültségre, hogy fölfedezzük a belső egységünket, tegyünk rendet a lelkünkben, és így engedve az isteni sugallatnak, kegyelemnek, legyünk képesek felismerni, hogy mi a helyes magatartás egy súlyos probléma megoldásában, kezelésében.

A bemutatón Huszárik Kata Jászai Mari-díjas színművésznő olvasott fel részleteket Petrőczi Éva regényéből. Hozzászólásában elmondta: ez a kötet nem a rég elmúlt időket akarja visszahozni, hanem azok lényegét, attól a vágytól vezérelve, hogy megismerjük a felmenőinket. Huszárik Kata felelevenítette, hogy kislánykorában sokat nyaralt Domonyban, az apai nagymamájánál, aki sokszoknyás, szorgos parasztasszony volt, kilencvenhét éves koráig élt. Gyermekként csodálkozott rajta, hogy mindig csinált valamit, ha mást nem, gazokat húzott ki a földből. Ma már a művésznő is vidéki családi házban él, és azon veszi észre magát, hogy ő is állandóan tesz-vesz a kertjében. A felmenőink szokásai így épülnek belénk, szinte észrevétlenül és válnak a lényünk részévé.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír 

Kapcsolódó fotógaléria