Fények és derengések – Neeme Järvi Budapesten

A törekvés arról szólt, hogy elsősorban a zene terén igyekeztem becserkészni a világ emblematikus együtteseit, megpróbáltam elcsípni, élőben látni-hallani glóbuszunk legjelentősebb művészeit: énekeseket, karmestereket, komponistákat, hangszeres előadókat… Különös tekintettel az idős(ebb) generáció képviselőire. Az elcsípés alkalmainál ugyanis a fő motivációt, a legnagyobb sürgető erőt a művészek aktuális „pályaállása” és életkora adta. Közel négy évtized tapasztalata alapján mondhatom: nem létezik eme „szembesüléseknél” nagyobb lelki-szellemi élmény; amikor – legyen szó a kultúra bármely ágáról – olyan igaz(i) legendákkal találkozhatunk, akik akarva-akaratlan is az örökkévalóságnak alkotva írták be magukat a világtörténelembe. Az érákat, ideológiákat, stílusokat sűrűn váltó, országhatárokat módosító 20. század nagy tanúinak és hangadóinak visszavonhatatlan teljesítményein felnőve rendre afféle kegyelmi érzeteket keltett az ő közvetlen valóságuk. Vallom: életvitelünk tekintetében jóformán minden pótolható; ezen alkalmak azonban nem, vagy ritkán kiválthatók, néha ténylegesen utolsó lehetőségek.

A krónikaírás elhatalmasodó vágyával járó közel négy „átmeneti” évtized alatt olyan karmesterek interpretációit figyelhettem, akik még Dohnányitól, Bartóktól, Kodálytól tanultak; akik – a nyugati-keleti blokk képviseletében – Richard Strauss-szal, Stravinskyvel, Prokofjevvel, Sosztakoviccsal, Poulenc-kel, Messiaennal, Brittennel dolgozhattak. Hallhattam egykor volt csodagyerekeket és feltörekvő távol-keletieket, számtalan „régi felvétellel” rendelkező, aranykor végi operistákat, köztük mindenféle rekordot megdöntő tenorokat; afroamerikai énekeseket, akik annak idején elsőként szerepelhettek a Bayreuthi Ünnepi Játékokon... A nagy színpadok lenyűgöző vagy éppen vitára ingerlő zenedrámaolvasatai mögött a prózai színház, máskor a filmvilág legkiválóbb rendezői álltak. Ez az időszak volt a modern Kelet és Nyugat kultúrájának sorsdöntő találkozása, kibontakozó művészi „szimbiózisa”.  

A minket jóval megelőző művészgenerációkra vonatkozó élményszerző kegyelmi idő számomra egy első pillantásra hétköznapinak tűnő koncerttel zárult május 7-én a Művészetek Palotájában. A MÁV Szimfonikusok estjének műsora részben változott, a karmester, Neeme Järvi személye azonban szerencsére nem.

A „topakusztikájú” Müpa, amely 2005-ös megnyitása óta méltán egyike a világ vezető koncerttermeinek, pazar, sokrétű, változatos, ténylegesen összművészeti igényű programmal büszkélkedhet. Az elmúlt huszonegy évben jóformán minden jelentős dirigenst sikerült idecsábítani. Hevenyészve összeállított, gyors statisztikám szerint a Müpában fellépett karmesterek sorában a legkorábbi születésű Sir Neville Marriner (1924-2016) volt. Vezényelt itt Pierre Boulez, Kurt Masur, Michael Gielen, Sir Colin Davis, Christoph von Dohnányi, (az 1927-esek közül még nemhogy élő, de korelnök csúcstartóként változatlanul aktív) Herbert Blomstedt, jött Nikolaus Harnoncourt, Lorin Maazel, Gennagyij Rozsgyesztvenszkij, Claudio Abbado, a még szintén tevékeny (idén kilencvenéves) Zubin Mehta… A Müpa közelmúltjában – a maestrók tekintetében – különlegességnek számítottak a veterán Charles Dutoit, Jean-Claude Casadesus és Marek Janowski koncertjei is.

A korszakos jelentőségű, még hadra fogható idős művészek vonatkozásában az észt–amerikai Neeme Järvi májusi fellépése volt itthon az eddig „hiányzó láncszem”. Ő egy utolsó mohikán: a szovjet érában, Leningrádban tanult, nyilvános karmesteri pályafutása 1956-ban indult Tallinban, az 1960-as évektől honfitársa, Arvo Pärt műveinek fő propagátora lett, 1971-ben első díjat nyert a római Accademia Nazionale di Santa Cecilia nemzetközi karmesterversenyén, s karrierjének kibontakozásával együtt járt, hogy 1980-ban családjával az Amerikai Egyesült Államokba emigrált… Az ugyancsak dirigens Paavo és Kristjan Järvi édesapja ma egyike a legnagyobb diszkográfiával rendelkező művészeknek, a legfrissebb kimutatás szerint már több mint ötszáz lemez (535) őrzi munkásságát. (Köztük kitűnő Sibelius-, Grieg-, Nielsen-, Dvořák-, Mahler-, Csajkovszkij-, Rachmaninov-, Prokofjev-, Sosztakovics-, Schmidt-, Alfvén-, Tubin- és Pärt-albumok.)

A nagypapásan komoly Neeme Järvi őrzi tekintélyes interpretátor voltát, azzal együtt, hogy lassan, óvatosan közlekedik, odafigyelve lép fel a dobogóra. Egy karfa nélküli forgószékbe telepedve, pálca nélkül dirigálja a MÁV Szimfonikusokat. Beintése diszkrét, a nézőtérről szinte észrevétlen, Weber Oberon-nyitánya váratlanul, s kissé maszatosan indul. Järvi vezénylése takarékos, puritán; a feje fölé ritkán emeli a kezét, lényegi jelzéseiből viszonylag keveset vehet le a mögötte helyet foglaló publikum. Látványosabb az, amikor jobbra-balra kifordulva instruálja a vonósokat; jellegzetes – egyben legszélesebb, legintenzívebb – mozdulata a párhuzamos karlengetéssel járó „kaszálás”, amellyel mintha az ideális zakóujjhosszt is demonstrálná. Mendelssohn hegedűversenyében a fiatal, megilletődöttségét jól palástoló Amira Abouzahra figyelmes kísérője. Järvi minden szempontból hagyja érvényesülni a szólistát; Abouzahra biztos darabismeretről árulkodó, végig határozott vonalvezetésű, uralkodó hegedűjátéka kerüli az érzelgősséget, hangvétele „mai”, tartózkodóan romantikus.

Az est második része Brahms IV. szimfóniája. Ki tudja, miért, az idős, prominens karmesterek szívesen bíbelődnek a retrográd német mester kompozícióival. Persze „a negyedik” nem meglepő, mégiscsak a brahmsi életmű csúcsa. Műsorváltozásként Järvi ezt választotta Furtwängler elvétve játszott, (túl) nagyszabású II. szimfóniája helyett. Bizonyára jól tette, mert Brahms-olvasata az óhatatlan „halványulások” ellenére is visszaigazolja elmúlt évtizedeinek múlhatatlan művészi eredményeit. A ráadást, Sibelius rövid lírai darabját a székből felállva vezényli. Egy kis „visszatekintés”: észak, derengő sarki fény… Szép búcsú. Vajon örökre szóló?

Fotó: Steirer Máté/MÁV Szimfonikus Zenekar

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. május 24-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.