Ferenc pápa bukaresti homíliája: Boldog, aki mer találkozást kezdeményezni és közösséget teremteni!

Ferenc pápa beszédét, magyarra fordítva, teljes egészében közöljük.

Az imént hallott evangélium két nő találkozásának tanúivá tesz bennünket. Ezek a nők megölelik, s boldogsággal és dicsérettel árasztják el egymást: örömtől ujjong a magzat, Erzsébet pedig áldja unokahúgát hitéért; Mária azokról a csodákról énekel, amelyeket az Úr művelt alázatos szolgálóleányával: ez a nagyszabású himnusz reményt fejez ki azok számára, akik már nem tudnak énekelni, elveszítették hangjukat… Ez a reménydal bennünket is fel akar ébreszteni, arra hív, hogy ma három olyan összetevővel zengjük el, melyek az első [női] tanítvány szemléléséből fakadnak: Mária megy, Mária találkozik, Mária örül.

Mária megy… Názáretből Zakariás és Erzsébet házába: ez Mária első útja, amelyről a Szentírás beszámol. A sok út közül az első. Megy majd Galileából Betlehembe, ahol megszületik Jézus; menekül majd Egyiptomba, hogy megmentse gyermekét Heródes kezétől; minden évben elmegy Jeruzsálembe a húsvétra, az utolsó húsvétig, amikor követi majd Fiát a Golgotára. Ezeknek az utaknak van egy közös jellemzője: egyik sem könnyű, bátorságot és türelmet igényeltek. Arról árulkodnak, hogy a Szűzanya ismeri az emelkedőket, ismeri emelkedőinket: nővérünk az úton. Jártas a fáradozásban, tudja, hogyan fogja meg kezünket a nehéz körülmények között, amikor életünk legélesebb kanyarjaihoz érkezünk. Mint szerető édesanya, Mária tudja, hogy a szeretet a mindennapi apró dolgok között tör magának utat. Az anyai szeretet és rátermettség néhány szegényes pólyával és egy hegynyi gyengédséggel az állatok barlangistállóját Jézus otthonává tudja varázsolni (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 286). Mária szemlélése lehetővé teszi számunkra, hogy tekintetünket a sok nőre, a földön élő sok édesanyára és nagymamára fordítsuk, akik áldozatosan és rejtekben, lemondással és szorgalommal a jelent formálják és a jövő álmait szövik. Hallgatag, kitartó és észrevétlen odaadással, mely nem átallja „feltűrni az ingujjat”, vállalni a nehézségeket, hogy gyermekeinek és az egész családnak az életét elősegítse, remélve „minden remény ellenére” (Róm 4,18). Eleven emléketek van arról, hogy népetekben erős remény él és működik, mely le tud győzni mindent, ami azt megzavarhatná vagy kiolthatná. Máriára és sok anyai arcra nézve megtapasztalhatjuk és táplálhatjuk a remény terét (vö. Aparecidai dokumentum, 536), mely jövőt szül és a jövőre tárul. Mondjuk ki hangosan: az itteni emberekben van a reménynek tere! Mária ezért megy és ezért hív bennünket arra, hogy együtt járjunk.

Mária találkozik Erzsébettel (vö. Lk 1,39–56), aki már előrehaladott korú. De ő, az öreg az, aki a jövőről beszél, aki jövendöl: „a Szentlélektől eltelve” (Lk 1,41), „boldognak” nevezi őt, mert „hitt” (Lk 1,45), elővételezve az evangéliumokban található legutolsó boldogmondást: boldog, aki hisz (vö. Jn 20,29). Azt látjuk tehát, hogy a fiatal az időshöz megy, a gyökereket keresve, az idős pedig újjászületik, jövendöl a fiatalról, jövőt adva neki. Így a fiatalok és az idősek találkoznak, megölelik egymást, és mindegyik képes kihozni a másikból a legjobbat. Ezt a csodát a találkozás kultúrája műveli, amelyben senkit sem dobnak ki, senkit sem bélyegeznek meg, hanem ellenkezőleg, ahol mindenkit keresnek, mert szükség van rá, hogy közösen felragyogtassák az Úr arcát. Nem félnek együtt járni, és amikor ez történik, Isten megérkezik és csodákat művel népe körében. Mert a Szentlélek az, aki bátorít, hogy kilépjünk önmagunkból, bezárkózásunkból, részleges érdekeink köréből, megtanít, hogy távolabbra lássuk a külszínnél, és megadja nekünk annak lehetőségét, hogy „jót mondjunk” másokról – „áldást, bene-dictió”-t –, különösen arról a sok testvérünkről, akik sok hányattatáson mentek keresztül, vélhetően nemcsak tetőtől és kenyértől voltak megfosztva, hanem egy olyan közösség barátságától és meleg szeretetétől is, amely átölelné, befogadná és védelmezné őket. A találkozás kultúrája, mely arra indít bennünket, keresztényeket, hogy megtapasztaljuk az Egyház anyaságának csodáját, az Egyházét, amely keresi, védelmezi és egyesíti gyermekeit. Az Egyházban, amikor különböző rítusok találkoznak, amikor nem a saját hovatartozásunk, a saját csoportunk vagy saját nemzetiségünk számít elsőként, hanem a Nép, mely tudja együtt dicsérni Istent, akkor nagy dolgok történnek. Mondjuk hangosan: boldog, aki hisz (vö. Jn 20,19), és akinek van bátorsága találkozást kezdeményezni és közösséget teremteni!

Mária, aki megy és találkozik Erzsébettel, emlékeztet bennünket arra, hogy Isten hol akart lakni és élni, mi az ő szentélye, és hol hallhatjuk az ő szívdobogását: népe körében. Ott lakik ő, ott él ő, ott vár ránk. Érezzük, hogy nekünk szól a próféta felhívása, hogy ne féljünk és ne lankadjon kezünk. Mert az Úr, a mi Istenünk közöttünk van, erős szabadító ő (vö. Szof 3,16–17), népe körében! Ez a keresztények titka: Isten mint erős szabadító köztünk van! Ez a bizonyosság, mint Máriának, nekünk is lehetővé teszi, hogy énekeljünk és örömtől ujjongjunk. Mária örül, örül, mert ő az Emmánuelnek, a velünk lévő Istennek a hordozója. „Kereszténynek lenni öröm a Szentlélekben” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 122). Öröm nélkül bénultak, szomorúságaink rabjai maradunk. A hit problémája gyakran nem annyira az eszközöknek és a struktúráknak, a mennyiségnek a hiánya, nem is olyasvalakinek a jelenléte, aki nem fogad el bennünket; a hit problémája az öröm hiánya. A hit bizonytalan, amikor szomorúságban és csüggedtségben lavírozunk. Amikor magunkba zárkózva bizalmatlanságban élünk, ellentmondunk a hitnek, mert ahelyett, hogy gyermekeknek éreznénk magunkat, akikért Isten nagy dolgokat művel (vö. Lk 1,49), mindent lefokozunk problémáink szintjére, és elfelejtjük, hogy nem vagyunk árvák; a szomorúságban elfelejtjük, hogy nem vagyunk árvák, hogy van egy Atyánk közöttünk, aki hatalmas szabadító. Mária segítségünkre siet, mert ahelyett, hogy kisebbítené, Magnificattal dicsőíti, vagyis „nagyítja” az Urat, dicséri az ő nagyságát. Íme, ez az öröm titka. Mária, a kicsiny és alázatos, Isten nagyságával kezdi, és problémái ellenére – melyből nem kevés volt! – örül, mert teljesen bízik az Úrban. Arra emlékeztet bennünket, hogy Isten mindig csodákat művel, ha nyitottak maradunk feléje és testvéreink felé. Gondoljunk e föld nagy tanúságtevőire: egyszerű emberek voltak, akik az üldöztetések közepette is bíztak Istenben! Nem a világba, hanem az Úrba vetették reményüket, és így haladtak előre. Szeretnék köszönetet mondani ezeknek az alázatos győzteseknek, ezeknek a „szomszédos szenteknek”, akik mutatják előttünk az utat. Könnyeik nem voltak meddők, hanem imádságként szálltak az égbe, és megöntözték e nép reményét.

Kedves fivéreim és nővéreim, Mária megy, találkozik és örül, mert önmagánál valami nagyobbat hordozott: áldás hordozója volt. Hozzá hasonlóan mi se féljünk annak az áldásnak a hordozói lenni, amelyre Romániának szüksége van! Ti legyetek a találkozás kultúrájának előmozdítói, mely rácáfol a közönyre, rácáfol a megosztottságra, és lehetővé teszi e föld számára, hogy hangosan énekelje az Úr irgalmas tetteit!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír