Ferenc pápa homíliája: A szegénység botrány! Az Úr számonkér bennünket miatta!

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Három férfinak hatalmas vagyon hull az ölébe, hála hosszú útra induló uruk nagylelkűségének. Ez az úr egy napon visszatér, és újra magához hívja szolgáit abban a reményben, hogy együtt örülhet majd velük annak, ahogyan időközben kamatoztatták vagyonát. Az imént hallott példabeszéd (vö. Mt 25,14–30) arra hív bennünket, hogy elgondolkodjunk két úton: Jézus útján és saját életünk útján.

Jézus útja. A példabeszéd elején Jézus „egy útra készülő emberről” beszél, aki „összehívta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát” (Mt 25,14). Ez az „út” magának Krisztusnak, az emberré lett Istennek a misztériumát, az ő feltámadását és mennybemenetelét juttatja eszünkbe. Ő ugyanis, aki az Atya kebeléből szállt alá, hogy az emberiség segítségére siessen, halálával elpusztította a halált, és feltámadásával visszatért az Atyához. Földi pályáját befejezve tehát Jézus megteszi „visszaútját” az Atyához. Mielőtt azonban távozott volna, átadta nekünk javait,

egy valóságos „tőkét” hagyott ránk: ránk hagyta magát az eucharisztiában, az ő életigéjét, szent anyját mint a mi anyánkat, és szétosztotta a Szentlélek ajándékait, hogy folytatni tudjuk működését a világban.

Az evangélium megjegyzi, hogy „kinek-kinek képessége szerint” (Mt 25,15) adatnak ezek a „talentumok”, tehát ki-ki személyes küldetésre kapja őket, melyet az Úr ránk bíz a mindennapi életben, a társadalomban és az Egyházban. Pál apostol is ezt erősíti meg: „Mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint részesült a kegyelemben. Ezért mondja az Írás: Fölment a magasba, magával vitte a foglyokat, s osztott az embereknek ajándékokat” (Ef 4,7–8).

Szegezzük még szemünket Jézusra, aki mindent az Atya kezéből kapott, de ezt a vagyont nem tartotta meg magának, „az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött” (Fil 2,6–7). Törékeny emberségünkbe öltözött, irgalmas szamaritánusként gyógyítgatta sebeinket, szegénnyé vált, hogy isteni élettel gazdagítson bennünket (vö. 2Kor 8,9), felment a keresztre. Őt, aki bűntelen volt, „Isten bűnné tette értünk” (2Kor 5,21). A mi érdekünkben. Jézus értünk, a mi érdekünkben élt. Ez vezérelte tehát az útját a világban, mielőtt visszatért volna az Atyához.

A mai példabeszédben arról is hallunk, hogy „megjött a szolgák ura, és számadást tartott velük” (Mt 25,19). Jézusnak az első, az Atyához vezető útját ugyanis követi majd egy másik út is, amelyet Jézus az idők végén tesz meg, amikor visszatér dicsőségben, és újra találkozni akar velünk, hogy „számadást tartson”, számadást a történelemről, és bevezessen bennünket az örök élet örömébe. Így hát fel kell tennünk magunknak a kérdést: milyennek talál majd az Úr bennünket, amikor visszatér? Én miként jelenek meg a vele való találkozáskor?

Ez a kérdés elvezet a második mozzanathoz: saját életünk útjához.

Mi melyik utat járjuk életünkben, Jézus útját, aki elajándékozta önmagát, vagy az önzés útját? A mások felé nyitott kezek útját, hogy adjunk és önmagunkat adjuk, vagy a zárt kezekét, hogy többet birtokoljunk és csak magunkat dédelgessük?

A példabeszéd azt mondja, hogy mindegyikünk a képességei szerint kapta a „talentumokat”. Vigyázat: ne tévesszen meg bennünket a köznyelv: itt nem személyes képességekről van szó, hanem, mint mondtuk, az Úrtól kapott javakról, melyeket Krisztus az Atyához való visszatérésekor hagyott. Ezekkel együtt a Lelkét adta nekünk, akiben Isten gyermekeivé lettünk, és akinek köszönhetően oda tudjuk adni életünket, tanúságot téve az evangéliumról és építve Isten országát. A kezünkbe adott nagy „tőke” az Úr szeretete, életünk alapja és utunk ereje.

Fel kell hát tennünk magunknak a kérdést: mit kezdek egy ilyen hatalmas ajándékkal életutamon? A példabeszédből megtudjuk, hogy az első két szolga megsokszorozza a kapott ajándékot, míg a harmadik ahelyett, hogy bízna urában, fél tőle, és mintha lebénulna, nem kockáztat, nem teszi kockára magát, inkább elássa a talentumot. És ez ránk is igaz:

megsokszorozhatjuk, amit kaptunk, életünket szeretetáldozattá tehetjük másokért, vagy élhetünk úgy is, hogy egy hamis istenkép megbénít bennünket, és félelemből a föld alá rejtjük a kapott kincset, csak magunkra gondolva, anélkül, hogy a saját kényelmünkön és érdekeinken kívül lelkesednénk bármiért is, anélkül, hogy elköteleznénk magunkat.

A kérdés nagyon világos: az első kettő befekteti a talentumokat, s ezáltal kockázatni. Tegyük fel a kérdést:

„Én kockázatok-e az életemben? Kockáztatok-e a hitem erejével? Keresztényként képes vagyok-e kockáztatni vagy pedig félelemből vagy kicsinyhitűségből magamba zárkózom?”

Testvéreim, ma, a szegények világnapján a talentumokról szóló példabeszéd arra emlékeztet, hogy milyen lelkülettel nézünk szembe életünk útjával. Az Úrtól szeretetének ajándékát kaptuk, és arra kaptunk meghívást, hogy ajándékká váljunk mások számára. A szeretet, mellyel Jézus gondjaiba vett bennünket, az irgalmasságnak és az együttérzésnek az olaja, mellyel sebeinket gyógyította; a Lélek lángja, amellyel szívünket megnyitotta az örömre és a reményre,

olyan javak, amelyeket nem tarthatunk meg magunknak, nem írhatunk csak a magunk javára, nem rejthetünk a föld alá. Ajándékokkal elhalmozva ajándékká kell válnunk mások számára.

Nekünk, akik sok ajándékot kaptunk, ajándékká kell válnunk mások számára. A példabeszédben használt képek nagyon beszédesek: ha nem szaporítjuk meg a szeretetet magunk körül, az élet kialszik a sötétségben; ha nem fektetjük be a kapott talentumokat, akkor létünk a föld alatt végzi, vagyis úgy élünk, mintha már holtak lennénk (vö. Mt 25,25.30). Testvéreim, hány meg hány föld alatti keresztény van! Hány keresztény éli a hitét úgy, mintha a föld alatt élne!

Gondoljunk világunk számos anyagi szegénységére, kulturális szegénységére, lelki szegénységére; gondoljunk a városainkat benépesítő sebzett egzisztenciákra, a láthatatlanná vált szegényekre, akiknek fájdalmas kiáltását elfojtja az elfoglalt és másfelé figyelő társadalom általános közönye… Amikor a szegénységre gondolunk, nem szabad megfeledkeznünk a szerénységről: a szegénység szerény, elrejtőzik. Nekünk kell elindulnunk és felkeresnünk, bátran. Gondoljunk azokra, akik elnyomottak, megfáradtak, kirekesztettek; gondoljunk a háborúk áldozataira és azokra, akik életüket kockáztatva elhagyják hazájukat; gondoljunk azokra, akiknek nincs kenyerük, nincs munkájuk és nincs reményük. Mennyi szegénységgel találkozunk nap mint nap! Nemcsak egy, kettő vagy három szegénységforma, hanem számos szegénységforma létezik. A szegények nagyon sokan vannak, sokaságot képeznek. És a szegények e mérhetetlen sokaságára gondolva az evangélium üzenete világos: ne temessük el az Úr javait!

Fektessük be a szeretetet, osszuk meg kenyerünket, szaporítsuk meg a szeretetet! A szegénység botrányos.

A szegénység botrányos. Amikor az Úr visszajön, számonkér bennünket miatta, és – ahogy Szent Ambrus írja – azt fogja mondani nekünk: „Miért tűrtétek, hogy annyi szegény ember éhen haljon, amikor nektek volt aranyatok, amivel élelmet szerezhettetek volna, és adhattatok volna nekik? Miért adtak el és bántalmaztak ellenségeid annyi rabszolgát, anélkül, hogy bárki lépéseket tett volna a kiváltásukra?” (A papok kötelességei: PL 16,148–149).

Imádkozzunk, hogy mindegyikünk – a kapott ajándék és a rábízott küldetés szerint – igyekezzen megtöbbszörözni a szeretetet, és kerüljünk közel egy-egy szegényhez. Imádkozzunk, hogy utunk végén mi is, miután befogadtuk Krisztust ezekben a testvéreinkben és nővéreinkben, akikkel ő maga azonosította magát (vö. Mt 25,40), halljuk meg, amint azt mondja nekünk: „Jól van, te derék és hűséges szolga! […] Menj be urad örömébe!” (Mt 25,21).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír