Ferenc pápa húsvéti homíliája: Ne temesd el a reményt, térj vissza életed Galileájába!

2019. április 21., vasárnap | 14:58

Április 20-án a húsvéti vigíliaszertartáson a Szentatya arra biztatta a híveket, hogy emeljék fel tekintetüket, térjenek vissza az élő kapcsolatra Jézussal, és engedjék neki, hogy elmozdítsa szívükről, életükről a kilátástalanság köveit.

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

1. Az asszonyok illatszereket visznek a sírhoz, de attól tartanak, hogy fáradozásuk hasztalan lesz, mert egy nagy kő zárja el a sír bejáratát. Az asszonyok útja a mi utunk is; az üdvösség útjához hasonlít, amelyet ma este végigjártunk. Ezen az úton úgy tűnik, mintha kőbe ütközne minden: a teremtés szépsége a bűn drámájába; a szolgaságból való szabadulás a szövetséghez való hűtlenségbe; a próféták ígéretei a nép szomorú közönyébe. Ugyanígy az Egyház történetében és valamennyiünk élettörténetében: úgy tűnik, hogy a megtett lépések sosem érik el céljukat. Így az a meggyőződés alakulhat ki bennünk, hogy az élet sötét törvénye a remény meghiúsulása.

Ma viszont felfedezzük, hogy utunk nem hiábavaló, hogy nem ütközik sírkőbe. Egy mondat felrázza az asszonyokat és megváltoztatja a történelmet: „Miért keresitek az élőt a halottak között?” (Lk 24,5); miért gondoljátok, hogy minden hasztalan, hogy senki sem tudja elmozdítani köveiteket? Miért adjátok át magatokat a csüggedésnek vagy a kudarc érzésének? A húsvét, testvéreim, a kövek elmozdításának ünnepe. Isten elmozdítja a legkeményebb köveket, amelyeken remények és várakozások zúzódnak szét: ilyen kő a halál, a bűn, a félelem, a világiasság. Az emberiség történelme nem sírkőnél fejeződik be, mert az ember ma felfedezi az „élő követ” (vö. 1Pét 2,4): a feltámadt Jézust. Nekünk mint Egyháznak ő az alapunk, és akkor is, amikor elbátortalanodunk, amikor hajlamosak vagyunk mindent sikertelenségeink alapján megítélni, ő mindent újjáalkot, elűzi csüggedtségeinket. Ma mindannyiunknak rá kell találnunk az Élőben arra, aki elmozdítja szívünkről a legsúlyosabb köveket. Mindenekelőtt azt kérdezzük meg magunktól: mi az én elmozdítandó kövem, hogy hívják?

A remény akadálya sok esetben a bizalmatlanság köve. Amikor teret nyer bennünk az a gondolat, hogy minden rosszul megy, és ráadásul ennek sosem lesz vége, beletörődött lélekkel egyenesen azt hisszük, hogy a halál erősebb az életnél, és cinikusak, gúnyosak, egészségtelen kishitűség hordozói leszünk. Követ kőre pakolva műemléket építünk magunkban az elégedetlenségnek, építjük a reménytelenség sírját. Siránkozva az életen panaszainktól függővé és lelkileg beteggé tesszük az életet. Sírhely lesz pszichés élethelyzetünk: minden dolog ott végzi, a nélkül a remény nélkül, hogy onnan élve kikerülhet. De felhangzik a húsvét korholó kérdése: Miért keresitek az élőt a halottak között? Nem a csüggedtségben lakik az Úr. Feltámadt, nincs ott; ne ott keresd, ahol sosem fogod megtalálni: ő nem a halottak Istene, hanem az élőké (vö. Mt 22,32). Ne temesd el a reményt!

Van egy második kő is, amely gyakran elzárja a szívet: a bűn köve. A bűn csábít, könnyű és kész dolgokat ígér, jólétet és sikert, de aztán magányt és halált hagy bensőnkben. A bűn az, amikor az életet a halottak között, az élet értelmét a múló dolgokban keressük. Miért keresitek az élőt a halottak között? Miért nem döntöd el, hogy felhagysz azzal a bűnnel, amely mint kő szíved nyílásánál megakadályozza az isteni fénynek, hogy beléd áradjon? Miért nem helyezed Jézust, az igazi világosságot a pénz, a karrier, a gőg és a gyönyör talmi csillogása elé (vö. Jn 1,9)? Miért nem veted oda a világi hívságoknak, hogy te bizony nem értük, hanem az élet Uráért élsz?

2. Térjünk vissza az asszonyokhoz, akik Jézus sírjához mennek! Amikor meglátták az elmozdított követ, teljesen elképedtek, amikor megpillantották az angyalokat, az evangélium szavai szerint, „megijedtek” és „földre szegezték tekintetüket” (Lk 24,5). Nincs bátorságuk felemelni tekintetüket. Hányszor előfordul ez velünk is: korlátaink közé kuporodunk, visszahúzódunk félelmeinkbe. Különös. Miért tesszük ezt? Gyakran azért, mert a bezárkózásban és a szomorúságban mi vagyunk a főszereplők, mert könnyebb egyedül maradni szívünk sötét kamráiban, mint megnyílni az Úr előtt. Pedig egyedül ő emel fel! Egy költőnő így fogalmazott: „Nem ismerjük meg addig nagyságunkat, míg nem szólítanak fel, hogy keljünk fel” (E. Dickinson: We never know how high we are). Az Úr hív minket, hogy keljünk fel, hogy támadjunk fel az ő szavára, hogy tekintsünk fel, és higgyük el, hogy a Menny és nem a föld számára teremtettünk, az élet magasságai, és nem a halál alacsonyságai számára: Miért keresitek az élőt a halottak között?

Isten azt kéri, hogy úgy tekintsünk az életre, ahogyan ő tekint, aki mindig látja bennünk a szépség kiirthatatlan csíráját. A bűnben felemelendő gyermekeket lát, a halálban feltámasztandó testvéreket, a szomorúságban vigasztalandó szíveket. Ne félj hát! Az Úr szereti a te életedet, a konkrét életedet, akkor is, amikor te félsz szembenézni vele és kezedbe venni azt. Húsvétkor megmutatja, mennyire szereti: olyannyira, hogy egészen végigmegy rajta, hogy megtapasztalja a szorongást, az elhagyatottságot, a halált és a poklokat, hogy aztán győztesen kerüljön ki belőle, és azt mondja neked: „Nem vagy egyedül, bízz bennem!” Jézus kiváló szakértője annak, hogyan alakítsa át halálainkat életté, sírásainkat tánccá (vö. Zsolt 30,12): vele együtt mi is végrehajthatjuk a „pászkát”, vagyis az átmenetet: az átmenetet a bezárkózásból a közösségvállalásba, a szomorúságból a megvigasztaltságba, a félelemből a bizalomba. Ne maradjuk ijedten, földre szegezett tekintettel, nézzünk a feltámadt Jézusra: az ő tekintete reményt önt belénk, mert azt mondja nekünk, hogy mindig szeretve vagyunk, és mindannak ellenére, amit képesek vagyunk művelni, az ő szeretete nem változik. Ez az élet kétségbevonhatatlan bizonyossága: az ő szeretete nem változik! Kérdezzük meg magunktól: az életben hová tekintek? A sírhelyek siralmas közegeit nézem, vagy az Élőt keresem?

3. Miért keresitek az élőt a halottak között? Az asszonyok hallják az angyalok felszólítását: „Emlékezzetek vissza, mit mondott nektek, amikor még Galileában járt” (Lk 24,6). Azok az asszonyok elfelejtették a reményt, mert nem emlékeztek Jézus szavaira, arra, hogy meghívta őket Galileában. Elveszítve Jézus élő emlékezetét, csak a sírt látják. A hit rászorul arra, hogy visszamenjünk Galileába, hogy felélesszük a Jézushoz fűződő első szeretetünket, az ő meghívását: vissza kell emlékeznünk (ri-cordarlo), ami olaszul szó szerint azt jelenti, hogy vissza kell térnünk szívünkkel őhozzá. Újból élő szeretetkapcsolatban kell lennünk az Úrral, ez annyira fontos, hogy enélkül csak múzeumi és nem húsvéti hitünk lesz. Jézus nem a múlt alakja, hanem egy ma élő személy, nem történelemkönyvekből ismerjük meg, hanem az életben találkozunk vele! Ma emlékezzünk vissza arra, amikor Jézus meghívott bennünket, amikor legyőzte sötétségeinket, ellenállásainkat, bűneinket, amikor megérintette szívünket az ő szavával!

Testvéreim, térjünk vissza Galileába!

Az asszonyok visszaemlékeznek Jézusra, és otthagyják a sírt. A húsvét azt tanítja nekünk, hogy a hívő ember csak rövid ideig tartózkodik a temetőben, mert az Élő elé kell mennie. Tegyük fel magunknak a kérdést: életemben merre felé haladok? Előfordul, hogy mindig és kizárólagosan problémáink felé fordulunk, melyek sosem hiányoznak, az Úrhoz pedig csak azért megyünk, hogy segítsen nekünk. De így a szükségleteink és nem Jézus irányít bennünket. Ez mindig azt jelenti, hogy a halottak között keressük az Élőt. Hányszor előfordul, hogy miután rátaláltunk az Úrra, visszatérünk a halottak közé, magunkba fordulunk, hogy előássuk bánatainkat, lelkiismeret-furdalásainkat, sebeinket és elégedetlenségeinket, és nem engedjük, hogy a feltámadt Jézus átalakítson bennünket?! Kedves testvéreim, az Élőnek adjuk a központi helyet életünkben! Kérjük a kegyelmet, hogy ne sodródjunk az árral, ne borítson be bennünket problémáink tengere, ne ütközzünk bele a bűn köveibe, a bizalmatlanság és a félelem szikláiba! Keressük őt, engedjük, hogy ő keressen minket, keressük őt mindenben és mindenekelőtt! És ővele mi is fel fogunk támadni!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Vezető híreink – olvasta már?
nem-akarhogyan-varjak-az-erdelyi-kispapok-ferenc-papat
Nem akárhogyan várják az erdélyi kispapok Ferenc pápát

Ferenc pápa személyében először látogat katolikus egyházfő Erdélybe. A Szentatya június 1-jén mutat be szentmisét a csíksomlyói szabadtéri oltárnál. A Gyulafehérvári Papnevelő Intézet növendékei május 25-én este a közösségi oldalukon tették közzé pápaváró meglepetésvideójukat.

2019. május 25., szombat
gyermekbantalmazas-vatikani-szemmel-hans-zollner-sj-nem-epitkezhetunk-alaaknazott-foldre
Gyermekbántalmazás vatikáni szemmel – Hans Zollner SJ: „Nem építkezhetünk aláaknázott földre”

„Gyermekeink védelmében” címmel szervezett a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) fenntartásában működő Katolikus Pedagógiai Intézet (KaPI) és az Ignáci Pedagógiai Műhely gyermekvédelmi konferenciát május 24-én Budapesten. A találkozó fő előadóját, Hans Zollnert kérdeztük.

2019. május 25., szombat