Ferenc pápa katekézise: Akkor is imádkoznunk kell, ha úgy érezzük, csak az időnket vesztegetjük!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Folytatjuk az imádságról szóló katekéziseket. Volt, aki azt mondta nekem: „Ön túl sokat beszél az imáról. Nincs rá szükség.” De igen, szükséges! Mert

ha nem imádkozunk, akkor nem lesz erőnk előrehaladni az életben. Az ima olyan, mint az oxigén az élethez.

Az imával magunkra hívjuk a Szentlélek jelenlétét, aki mindig előrevisz bennünket. Ezért beszélek sokat az imáról.

Jézus a folyamatos, állhatatosan gyakorolt imára adott példát. Egész küldetésének az Atyával elmélyült csendben folytatott állandó párbeszéd a forrása. Az evangéliumok arról is beszámolnak, miként buzdította tanítványait arra, hogy kitartóan, fáradhatatlanul imádkozzanak. A katekizmus felidézi a Lukács evangéliumában olvasható három példabeszédet, amelyek kiemelik Jézus imájának ezt a jellemzőjét (vö. KEK 2613).

Az imának mindenekelőtt kitartónak kell lennie: mint a példázat szereplőjének, aki, mivel egy váratlanul érkezett vendéget kell befogadnia, az éjszaka közepén kopogtat a barátjánál, és kenyeret kér tőle. A barát azt válaszolja, hogy „nem!”, mert már ágyban van, de ő csak hajtogatja a magáét mindaddig, míg rá nem kényszeríti, hogy felkeljen és adjon neki kenyeret (vö. Lk 11,5–8). Kitartó kérés. De Isten türelmesebb, mint mi, és azok, akik hittel és állhatatosan kopogtatnak szíve ajtaján, nem csalódnak. Isten mindig válaszol. Mindig. Atyánk jól tudja, mire van szükségünk.

A kérlelésre nem azért van szükség, hogy tájékoztassuk vagy meggyőzzük őt, hanem hogy a vágy és a várakozás táplálását szolgálja bennünk.

A második példázat egy özvegyasszonyról szól, aki bíróhoz fordul, hogy segítsen, és szolgáltasson igazságot neki. Ez a bíró korrupt, gátlástalan ember, de végül az özvegyasszony rimánkodásától kiborulva úgy dönt, megtetszi, amit az kér (vö. Lk 18,1–8). Azt gondolja: „Jobb, ha megoldom a problémáját, és megszabadulok tőle, mint hogy állandóan idejárjon hozzám panaszkodni.” Ez a példázat megérteti velünk, hogy

a hit nem pillanatnyi fellángolás, hanem bátor készség arra, hogy megszólítsuk Istent, sőt hogy „vitatkozzunk” vele,

és hogy ne törődjünk bele a rosszba és az igazságtalanságba.

A harmadik példázat egy farizeust és egy vámszedőt mutat be, akik a templomba mennek imádkozni. Az előbbi érdemeivel dicsekedve fordul Istenhez; az utóbbi arra is méltatlannak érzi magát, hogy a szentélybe lépjen. Isten azonban nem hallgatja meg az elsőnek, vagyis az öntelteknek az imáját, míg az alázatosakét meghallgatja (vö. Lk 18,9–14). Nincs igazi ima alázatos lelkület nélkül. Hiszen épp az alázat késztet arra, hogy kérjünk az imában.

Az evangélium tanítása világos: mindig imádkoznunk kell, akkor is, ha minden hiábavalónak látszik, ha Isten süketnek és némának tűnik, ha úgy érezzük, hogy csak az időnket vesztegetjük. Még ha elsötétedik is az ég, a keresztény nem hagy fel az imával. Imája együtt jár hitével. A hit életünk sok napján illúziónak, meddő erőfeszítésnek tűnhet.

Vannak sötét időszakok életünkben, és ekkor illúziónak tűnik a hitünk. Az imádság gyakorlása azonban ennek az erőfeszítésnek az elfogadását is jelenti.

„Atyám, imádkozom én, de nem érzek semmit, üresnek érzem magam, száraz a szívem.” Akkor is haladnod kell előre, erőfeszítést kell tenned a rossz pillanatokban, amikor semmit sem érzünk. Sok szent megtapasztalta a hit éjszakáját és Isten hallgatását – amikor kopogtatunk, de Isten nem válaszol –, és ezek a szentek állhatatosak voltak.

Aki a hitnek ezeken az éjszakáin imádkozik, az sosincs egyedül.

Jézus ugyanis nemcsak az ima tanúja és tanítója, hanem annál több. Ő befogad minket az ő imájába, hogy őbenne és rajta keresztül imádkozhassunk. És ez a Szentlélek műve.

Az evangélium ezért biztat bennünket arra, hogy Jézus nevében imádkozzunk az Atyához. Szent János közli az Úrnak ezeket a szavait: „Bármit kértek majd a nevemben, megteszem, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban” (Jn 14,13). A katekizmus pedig elmagyarázza: „a bizonyosság, hogy kéréseink meghallgatást nyernek, Jézus imádságán alapszik” (KEK 2614). Olyan szárnyakat ad, amilyeneket az ember imája mindig is szeretett volna.

Mindenképp fel kell idéznünk a 91. zsoltár szavait, melyek tele vannak bizalommal, és amelyek egy mindent Istentől remélő szívből fakadnak: „Szárnyaival oltalmaz, tollai alatt menedékre lelsz, hűsége a védőpajzsod. Nem kell félned az éji kísértettől, sem a nappal repülő nyilaktól; sem a sötétben terjedő ragálytól, sem a fényes nappal kitörő dögvésztől” (Zsolt 91,4–6). Ez a csodálatos imádság Krisztusban teljesedik be, benne találja meg teljes igazságát. Jézus nélkül az a veszély fenyegeti imáinkat, hogy emberi erőfeszítésre korlátozódnak, mely legtöbbször kudarcra van ítélve. Ő viszont magáévá tett minden kiáltást, minden könnyet, minden örömet, minden könyörgést… minden emberi imát. És ne feledkezzünk meg a Szentlélekről sem, aki bennünk imádkozik. Ő indít minket imára, ő vezet el minket Jézushoz. Ő az ajándék, akit az Atya és a Fiú adott nekünk, hogy találkozhassunk Istennel. És amikor imádkozunk, a Szentlélek imádkozik szívünkben.

Krisztus a minden számunkra, imaéletünkben is! Szent Ágoston ragyogó megfogalmazását a katekizmusban is megtaláljuk: Krisztus „imádkozik értünk mint papunk; imádkozik bennünk mint főnk; mi pedig imádkozunk hozzá mint Istenünkhöz. Ismerjük fel tehát benne a mi hangunkat és az ő hangját mibennünk!” (KEK 2616). Ezért az imádkozó keresztény nem fél semmitől, rábízza magát a Szentlélekre, akit ajándékba kaptunk, aki imádkozik bennünk és imára indít bennünket. Maga a Szentlélek, az imádság mestere legyen az, aki megtanítja nekünk az imádság útját!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír