Ferenc pápa a kongóiakhoz: A békéhez kevés szóra és sok tanúságtételre van szükség!

Ferenc pápa – 2022. július 3., vasárnap | 17:58

Július 3-án, az évközi idő 14. vasárnapján a Szentatya a Rómában élő kongói közösséggel együtt mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában. Az előzetes tervek szerint a Szentatya ezen a héten tett volna apostoli látogatást Kongóban, egészségi állapota miatt azonban kénytelen volt elhalasztani ezt az utat.

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Bobóto! [Béke!] Válasz: Bondeko! [Testvériség!]

Bondéko! [Testvériség!] Válasz: Esengo! [Öröm!]

Esengo, öröm: Isten igéje, melyet hallottunk, örömmel tölt el bennünket. Miért, testvéreim? Mert, ahogy Jézus mondja az evangéliumban, „közel van hozzátok Isten országa” (Lk 10,11). Közel van: még nem értük el, részben rejtve, mégis közel van hozzánk. És Istennek ez a közelsége Jézusban, Istennek ez a közelsége, aki Jézus, a mi örömünk forrása: szeretve vagyunk, és sosem maradunk magunkra! De az Isten közelségéből fakadó öröm bár békét ad, nem hagy minket békén. Békét ad, de nem hagy minket békén – különleges öröm! Változást hoz bennünk: csodálattal tölt el, meglep, megváltoztatja az életünket. És

az Úrral való találkozás folyamatos újrakezdés, folyamatos előrelépés. Az Úr mindig megváltoztatja az életünket.

Ez történik a tanítványokkal az evangéliumban: hogy Isten közelségét hirdessék, messzire mennek, misszióba indulnak. Mert akik befogadják Jézust, úgy érzik, utánozniuk kell őt, úgy kell cselekedniük, ahogyan ő tette: elhagyta a mennyet, hogy szolgáljon bennünket a földön. Kilép önmagából. Ha tehát feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi a feladatunk a világban, mit kell tennünk Egyházként a történelemben, az evangélium válasza világos: a misszió. Misszióba menni, elvinni az örömhírt, tudatni az emberekkel, hogy Jézus eljött az Atyától.

Keresztényként nem elégedhetünk meg azzal, hogy középszerűségben tespedjünk. Ez egy betegség; sok keresztényt, mindannyiunkat fenyeget a veszély, hogy középszerűségben tespedjünk, a lehetőségeinket nézzük, az érdekeinket keressük, napról napra éljünk. Nem! Mi Jézus misszionáriusai vagyunk! Mindannyian Jézus misszionáriusai vagyunk! De ellene vetheted: „Nem tudom, hogyan kell csinálni, nem vagyok rá képes!” Az evangélium ismét megdöbbent bennünket, amikor megmutatja:

az Úr úgy küldi el a tanítványokat, hogy nem várja meg, amíg felkészülnek és jól képzettek lesznek.

Nem régóta voltak vele, mégis elküldi őket. Nem tanultak teológiát, mégis elküldi őket. És ahogyan elküldi őket, az szintén tele van meglepetésekkel. Nézzünk meg most közelebbről három meglepetést, három meglepő dolgot, három misszionáriusi meglepetést, melyet Jézus a tanítványoknak és mindannyiunknak tartogat, ha hallgatunk rá.

Az első meglepetés: a felszerelés. Ahhoz, hogy az ember ismeretlen tájakon vállaljon küldetést, több dolgot is magával kell vinnie, természetesen a legfontosabbakat. Jézus viszont nem azt mondja, mit vigyünk, hanem azt, hogy mit ne vigyünk: „Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut” (Lk 10,4). Gyakorlatilag semmit: semmilyen poggyászt, semmilyen biztonságot adó dolgot, semmilyen segédeszközt. Gyakran azt gondoljuk, hogy egyházi kezdeményezéseink azért nem működnek megfelelően, mert nincsenek struktúráink, nincs pénzünk, nincsenek eszközeink: ez nem igaz. A cáfolat magától Jézustól származik. Testvéreim, ne bízzunk a vagyonban, és ne féljünk az anyagi és emberi szegénységtől! Minél inkább szabadok és egyszerűek, kicsik és alázatosak vagyunk, annál inkább vezeti a Szentlélek a missziót, és annál inkább tesz bennünket csodáinak főszereplőivé. Adjunk teret a Szentléleknek!

Krisztus számára az alapvető felszerelés másvalami: a testvér.

Érdekes ez! „Elküldte őket kettesével” (Lk 10,1) – mondja az evangélium. Nem egyedül, nem magányosan, hanem mindig a testvérrel mellettük. Sosem testvér nélkül, mert nincs misszió közösség nélkül. Nincs igehirdetés, amely működne másokkal való törődés nélkül. Feltehetjük hát magunknak a kérdést: keresztényként inkább arra gondolok, mi hiányzik nekem ahhoz, hogy jól éljek, vagy arra, hogy közelebb kerüljek testvéreimhez, hogy törődjek velük?

Nézzük a második missziós meglepetést: az üzenet. Logikus azt gondolni, hogy az igehirdetésre való felkészüléshez a tanítványoknak meg kell tanulniuk, mit kell mondaniuk, alaposan tanulmányozniuk kell a tanítás tartalmát, meggyőző és jól megfogalmazott beszédeket kell készíteniük. Ez igaz. Én is ezt teszem. Ezzel szemben Jézus csak két rövid mondatot bíz rájuk. Az első még feleslegesnek is tűnik, hiszen csak egy üdvözlés: „Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: Békesség e háznak!” (Lk 10,5). Vagyis az Úr meghagyja nekik, hogy bármilyen helyre menjenek is, a béke követeiként jelenjenek meg. A keresztény ember mindig békét visz. A keresztény azon dolgozik, hogy békét teremtsen az adott helyen. Ez a megkülönböztető jegy: a keresztény a béke hordozója, mert Krisztus maga a béke. Erről ismerhetjük fel, hogy az övéi vagyunk-e. Ha viszont pletykákat terjesztünk, gyanakvást ébresztünk, megosztottságot okozunk, akadályozzuk a közösségvállalást, és saját hovatartozásunkat mindenek elé helyezzük, akkor nem Jézus nevében cselekszünk!

Aki haragot kelt, gyűlöletet szít, másokat ledorongol, az nem Jézusért dolgozik, nem békét visz.

Kedves testvéreim, ma imádkozzunk a békéért és a megbékélésért hazátokban, a sok sebből vérző és kizsákmányolt Kongói Demokratikus Köztársaságban! Kapcsolódjunk az országotokban erre a szándékra bemutatott szentmisékhez, és imádkozzunk, hogy a keresztények a béke tanúságtevői legyenek, akik képesek legyőzni minden gyűlöletet, minden bosszúvágyat, legyőzni annak kísértését, hogy a megbékélés nem lehetséges, minden egészségtelen ragaszkodást a saját csoporthoz, mely mások megvetéséhez vezet.

Testvéreim, a béke velünk kezdődik; veled és velem kezdődik, mindannyiunkkal, mindannyiunk szívével! Ha Jézus békéjét éled, ő eljön, és a családod, a társadalmad megváltozik. Akkor változik meg, ha először a szívedben áll be változás: ha szíved nem áll háborúban, nincs benne harag és düh, nem megosztott, nem kettős, nem hamis.

A béke azzal kezdődik, hogy békét teremtünk és rendet teszünk a szívünkben, kikapcsoljuk a kapzsiságot, kioltjuk a gyűlöletet és a haragot, kerüljük a korrupciót, nemet mondunk a csalásra és a ravaszkodásra.

Mi mindig szelíd, jó, békés emberekkel szeretnénk találkozni, kezdve rokonainkkal és szomszédainkkal. Jézus viszont azt mondja: „A békét te vidd az otthonodba, te kezd tisztelni a feleségedet és szívből szeretni őt, megbecsüléssel gondoskodni gyermekeidről, az idősebbekről, a szomszédaidról. Testvérem, kérlek, élj békében, teremtsd meg a békét, és a béke ott lakozik majd otthonodban, egyházadban, országodban!”

A békeköszöntés után a tanítványokra bízott üzenet többi része arra a néhány szóra szűkül, amellyel kezdtük, és amelyet Jézus kétszer is megismétel: „Közel van Isten országa. […] Isten országa közel van” (Lk 10,9.11). Hirdetni Isten közelségét, mely az ő stílusa; Isten stílusa egyértelmű: közelség, együttérzés és gyengédség. Ez Isten stílusa! Isten közelségének hirdetése, ez a lényeg! A remény és a megtérés innen ered: abból a hitből, hogy Isten közel van és vigyáz ránk: ő mindannyiunk Atyja, aki azt akarja, hogy testvérei és nővérei legyünk egymásnak. Ha ilyen szemmel nézzük, és így élünk, a világ többé nem csatatér, hanem a béke kertje lesz; a történelem nem versenyfutás lesz az elsőségért, hanem közös zarándoklat. Mindehhez – ne feledjük – nem nagy beszédekre van szükség, hanem kevés szóra és sok tanúságtételre. Tehát feltehetjük magunknak a kérdés:

aki találkozik velem, a békének és Isten közelségének a tanúját látja bennem, vagy egy zaklatott, dühös, türelmetlen, harcias embert?

Én megmutatom-e Jézust, vagy elrejtem őt ezek mögé a harcias magatartások mögé?

A felszerelés és az üzenet után a küldetés harmadik meglepetése a stílusunkra vonatkozik. Jézus azt kéri övéitől, hogy úgy menjenek a világba, „mint bárányok a farkasok közé” (Lk 10,3). Az e világi józanész az ellenkezőjét mondja: nyomd le a többieket, te legyél az első! Krisztus viszont azt akarja, hogy bárányok legyünk, ne pedig farkasok. Ez nem jelenti azt, hogy naivak legyünk – szó sincs róla! –, hanem azt, hogy kerüljük a felsőbbrendűség és az elnyomás, a kapzsiság és a birtoklás minden ösztönét. Aki bárányként él, az nem támad, nem rombol: a nyájban marad, a többiekkel együtt, és Pásztorában talál biztonságot, nem az erőszakban vagy a gőgben, nem a pénz és a vagyon iránti mohóságban, ami annyi kárt okoz a Kongói Demokratikus Köztársaságban is. Jézus tanítványa elutasítja az erőszakot, nem bánt senkit – béketeremtő –, mindenkit szeret! És ha úgy látja, ez vesztes stratégia, akkor Pásztorára, Jézusra, Isten Bárányára tekint, aki így győzte le a világot, a kereszten. Így győzte le a világot! És én – kérdezzük meg újra magunktól –

bárányként élek-e, mint Jézus, vagy farkasként, ahogy a világ szelleme tanítja, az a szellem, amely fenntartja a háborút?

Az a szellem, amely háborúkat indít és pusztít?

Az Úr segítsen bennünket, hogy ma misszionáriusok legyünk, akik testvéreik és nővéreik társaságában járnak; ajkukon Isten békéjével és közelségével; szívükben a világ bűneit elvevő Jézusnak, a Báránynak a szelídségével és jóságával!

Moto azalí na matói ma koyóka. [Akinek van füle a hallásra.]

Válasz: Ayóka! [Hallja meg!]

Moto azalí na motéma mwa kondíma. [Akinek van szíve az elfogadásra.]

Válasz: Andima! [Fogadja el!]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria