Ferenc pápa vízkeresztkor délben: Az igazi gazdagság az, ha megváltásra szorulónak tartjuk magunkat!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot és boldog ünnepet kívánok!

Ma, Urunk megjelenésének főünnepén, vízkeresztkor a napkeleti bölcsek történetét szemléljük (vö. Mt 2,1–12). Hosszú és fáradságos útra vállalkoznak, hogy elmenjenek és imádják „a zsidók királyát” (Mt 2,2). Egy csillag csodálatos jele irányítja őket, és amikor végre megérkeznek céljukhoz, ahelyett, hogy valami óriási dolgot találnának, egy gyermeket látnak édesanyjával. Tiltakozhattak volna: „Ennyi utat kellett megtennünk, ennyi áldozatot kellett hoznunk, hogy egy szegény gyermek előtt állhassunk?” Mégsem botránkoznak meg, nem csalódottak. Nem panaszkodnak. Mit csinálnak? Leborulnak. „Beléptek a házba – mondja az evangélium –, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával; leborultak, és imádták” (Mt 2,11).

Gondoljunk ezekre a messziről jött, gazdag, művelt, ismert bölcsekre, akik leborulnak, vagyis földig hajolnak, hogy imádjanak egy gyermeket!

Ellentmondásnak tűnik. Ilyen illusztris emberektől meglepő egy ilyen alázatos gesztus. Abban az időben szokás volt leborulni egy hatalmasság előtt, aki a hatalom és dicsőség jeleivel lépett fel. Sőt még ma sem lenne furcsa. De a betlehemi gyermek előtt nem könnyű. Nem könnyű imádni ezt az Istent, akinek istensége rejtve marad és nem jelenik meg diadalmasan. Ez azt jelenti, hogy elfogadjuk Isten nagyságát, mely a kicsinységben nyilvánul meg: ez az üzenet!

A bölcsek megalázkodnak Isten példátlan logikája előtt, nem úgy fogadják az Urat, ahogyan elképzelték, hanem úgy, amilyen, kicsinyként és szegényként.

Leborulásuk azoknak az embereknek a jele, akik félreteszik saját elképzeléseiket, és helyet adnak Istennek. Ehhez pedig alázat kell.

Az evangélium külön hangsúlyozza ezt: nemcsak azt mondja, hogy a bölcsek imádták, hanem külön kiemeli: leborultak és imádták. Fogjuk fel ezt a jelzést: az imádás együtt jár a leborulással. Ezzel a gesztussal a bölcsek azt bizonyítják, hogy alázattal fogadják azt, aki alázatosan mutatja meg magát. És így nyílnak meg Isten imádására. Kinyíló kincsesládáik nyitott szívüket jelképezik: igazi gazdagságuk nem a hírnévben, a sikerben rejlik, hanem az alázatban, abban, hogy megváltásra szorulónak tartják magukat. Ezt a példát adják ma nekünk a bölcsek.

Kedves testvéreim, ha mindennek középpontjában mindig mi maradunk a saját elképzeléseinkkel, és azt hisszük, dicsekedhetünk valamivel Isten előtt, akkor sosem fogjuk őt igazán megtalálni, sosem fogjuk tudni őt imádni. Ha nem hagyjuk el nagyképűségünket, hiúságainkat, rögeszméinket, törtetésünket az elsőség megszerzéséért, akkor lehet, hogy imádunk valakit vagy valamit az életben, de az nem az Úr lesz! Ha viszont lemondunk az önelégültségről, ha belül kicsivé válunk, akkor újra felfedezzük Jézus imádásának ámulatát. Mert az imádás a szív alázatán keresztül valósul meg:

akit mások megelőzésének őrülete hajt, az nem veszi észre az Úr jelenlétét.

Jézus elhalad mellette, és ő nem fogja észrevenni, mint ahogy ez akkoriban sokakkal megtörtént, de nem a bölcsekkel.

Testvérek, ma tekintsünk rájuk, és kérdezzük meg magunktól: én hogyan állok az alázatossággal? Meg vagyok-e győződve arról, hogy a gőg akadályozza lelki fejlődésemet? A gőg, legyen nyilvánvaló vagy rejtett, mely mindig eltakarja a lendületet Isten felé. Dolgozom-e a fogékonyságomon, hogy elérhető legyek Isten és mások számára, vagy mindig magamra összpontosítok, az igényeimre figyelek a gőg rejtett önzésével? Tudom-e félretenni saját nézőpontomat, hogy elfogadjam Istennek és másoknak a nézőpontját? És végül:

csak akkor imádkozom és imádok, amikor szükségem van valamire, vagy állandóan teszem, mert hiszem, hogy mindig szükségem van Jézusra?

A bölcsek egy csillagot figyelve kezdték meg útjukat, és megtalálták Jézust. Hosszú utat tettek meg. Ma megfogadhatjuk ezt a tanácsot: nézzünk a csillagra, és menjünk! Sose hagyd abba a járást, és ne felejtsd el nézni a csillagot! Ez a mai fontos tanács:

nézz a csillagra, és járj, nézz a csillagra, és menj!

Szűz Mária, az Úr szolgálóleánya, tanítson meg bennünket arra, hogy újra felfedezzük az alázat nélkülözhetetlenségét és az imádás élő ízét! Tanítson meg minket a csillagra nézni és járni!

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Ma a katolikus és ortodox keleti egyházak testvéreire gondolunk, akik holnap ünneplik az Úr születését. Szeretettel kívánok nekik békét és minden jót: Krisztus, aki Szűz Máriától született, világosítsa meg családjaitokat és közösségeiteket! Testvéreim, nővéreim, Isten éltessen benneteket!

A vízkereszt különleges módon a missziós gyermekség ünnepe, vagyis azoknak a gyermekeknek és fiataloknak az ünnepe – sokan vannak, a világ különböző országaiban –, akik azért imádkoznak és arra ajánlják fel megtakarított pénzüket, hogy az evangéliumot azoknak is hirdessék, akik nem ismerik. Szeretnék köszönetet mondani nekik: fiúk és lányok, köszönöm! És szeretnék emlékeztetni arra, hogy a misszió a keresztény tanúságtétellel kezdődik a mindennapi életben.

Ehhez kapcsolódóan szeretném bátorítani azokat az evangelizációs kezdeményezéseket, amelyek a vízkereszti hagyományokból indulnak ki, és amelyek a jelenlegi helyzetben a kommunikáció különböző eszközeit használják fel. Külön is megemlékezem a „Háromkirályok felvonulásáról”, melyet Lengyelországban rendeznek meg.

És köszöntelek mindnyájatokat, rómaiak, Olaszországból és más országokból érkezett zarándokok. Köszöntöm a Romano di Lombardia-i bérmálkozókat, szüleikkel és katekétáikkal együtt.

Mindenkinek boldog ünnepet kívánok! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír