Fölemeltük az Úrhoz

Urunk mennybemenetele (Köln, 1150–1160 körül)

Húsvét misztériumának teljességéhez tartozik Jézus mennybemenetelének és a Szentlélek eljövetelének megünneplése. A 4. századra, Szent Ágoston püspök idejére már kialakult gyakorlat az egyházban a mennybemenetel és a pünkösd ünnepének megtartása a húsvétot követő negyvenedik, illetve ötvenedik napon. Ágoston mennybemenetel ünnepén elmondott beszédei azt mutatják meg, hogy az egyházi szónokok milyen sajátos tartalommal igyekeztek megtölteni mennybemenetel ünnepét. Ágoston három szempontot emelt ki. Elsősorban a mennybemenetel jelentőségét Krisztus személyéből kiindulva: ő egyszerre Isten és ember. Másodsorban Krisztus mint az egyház feje ment a mennybe, ami az egész egyháznak felfelé irányultságot ad. Harmadrészt felhívta a figyelmet a szoros kapcsolatra az egyes hívők életével: valamennyi keresztény végső célja a mennyei haza.

Ágoston mennybemenetelről szóló tizenkét homíliájában újra és újra megjelenik a szív fölemelésének gondolata. A katolikus liturgia már akkor is létező és ma is használt felkiáltása: „Emeljük fel szívünket!” (Sursum corda!) „Fölemeltük az Úrhoz.” (Habemus ad Dominum.) A felemelt szív voltaképpen az egész keresztény életet jelképezi: a keresztény hívő Krisztus mellett való elköteleződését, a menny felé igazított életvitelt és a reménybeli, beteljesedett életet Krisztussal mindörökké.

Az alábbi beszéd az első a mennybemenetelről szólók sorában. A részlet mindjárt a homília legelejéről való. Ebben is kulcsfogalom a felemelt szív. Ágoston azt hangsúlyozza, hogy nem elegendő, hogy a szívünk odafönn legyen. Az Úrnál kell lennie odafönn, mert így nem esik az ember áldozatul saját önhittségének, hanem menedéket talál Istenben.

„Az Úr feltámadása a mi reményünk, az Úr mennybemenetele pedig megdicsőülésünk. Ma ugyanis a mennybemenetel ünnepét üljük. Ha tehát illően, hittel, áhítattal, ha szentül és kegyesen ünnepeljük Urunk mennybemenetelét, emelkedjünk fel vele együtt, és legyen a szívünk odafönn. És fölemelkedve ne legyünk fennhéjázók, mert a szívünknek ugyan a magasban, ámde az Úrnál kell lennie. Ha nem az Úrnál van a magasban a szív, akkor ezt gőgnek nevezzük, ha pedig az Úrnál van a magasban a szív, akkor menedéknek hívjuk.

Ugyanis annak mondjuk: Uram, menedékünk lettél (Zsolt 90,1), aki felemelkedik. Feltámadt, hogy nekünk reményt adjon, mert újra felkel, ami meghal, nehogy a meghalással elveszítsük a reményünket, és nehogy úgy véljük, hogy a halál az egész életünknek véget vet. Bár korábban a lélek miatt aggódtunk, ő feltámadva a test felől is biztosított minket.

Felment tehát a mennybe, de ki is? Az, aki alászállt onnan (vö. Jn 3,13). Alászállt, hogy téged meggyógyítson. Mennybe emelkedett, hogy téged is felemeljen. Lezuhansz, ha magadat emelted fel; de odafenn maradsz, ha ő emelt fel téged. Ha tehát a szív a magasban van, de az Úrnál, akkor ez menedék; és ha a szív a magasban van, de nem az Úrnál, akkor gőg. Mondjuk hát annak, aki feltámad: Mert te vagy, Uram, az én reményem; és annak, aki fölemelkedik: a Magasságbelit választottad oltalmadul (Zsolt 91,9). Hiszen hogyan is lehetnénk gőgösök, miközben a szívünk odafenn van annál, aki érettünk alázatos lett, hogy meg ne maradjunk gőgösnek?” (Szent Ágoston, 261. beszéd, részlet)

Csigi Péter