Assisi Szent Ferenc – Ahogy Gilbert Keith Chesterton látta

Vallotta, hogy „észokok”, „kétségbevonhatatlan bizonyítékok” alapján hisz a kereszténységben, Jézus Krisztus Istenében. Hitében hiánytalan világmagyarázatot talált, megfelelő kulcsot a „világ gépezetéhez”.

Chesterton Assisi Szent Ferencről írt életrajza először 1923-ban jelent meg. Azonnal hatalmas nemzetközi siker lett, és mindmáig az egyik legolvasottabb spirituális esszé világszerte. Magyarországon is több kiadást ért meg. Idén, a szeráfi atya boldog halálának (tranzitusának) 800. évfordulójára időzítve, a Szent István Társulat újra kiadta Chesterton könyvét.

Az író bevezetőjében kiemelte: ahhoz, hogy Assisi Szent Ferencről képet adjon, három út kínálkozik előtte. Először is bemutathatná „ezt az ámulatba ejtő nagy embert” a világi történelem alakjaként, aki megtestesített bizonyos társadalmi eszményeket. Elmondhatná egy szent élettörténetét Isten nélkül, ám ez hasonló lenne ahhoz, mintha valakit arra kérnének, írja meg a norvég sarkkutató, Nansen életét, de megtiltanák neki, hogy megemlítse az Északi-sarkot.

A második út azt a lehetőséget kínálja, hogy a szerző az ellenkező végletbe lendül, és elhatározza, hogy kihívóan szakrális marad. Tárgyát „mélységesen átlelkesítené a teológiai szellem”, és ezzel nem is válna hűtlenné az első ferencesekhez. A vallást valóságként kezelné, mint ahogy valóság volt Assisi Szent Ferenc számára is. Ám az ilyen szellemben megírt Szent Ferenc-tanulmány érthetetlen volna mindazok számára, akik nem osztják a szent vallását, hitét, és csak részben értenék meg azok, akik nem fogadják el életvitelét. Ez a módszer sem alkalmazható tehát, mert egy szent élettörténetét csak egy másik szent írhatja meg.

Chesterton állítja: a harmadik út, amit végül választott, a legnehezebb valamennyi közül. Az író egy kíváncsi és kívülálló modern átlagember helyébe képzeli magát, és ebből a helyzetből szemlélődik: csodálja Szent Ferencet, de csak azokért a dolgokért, melyeket az efféle ember csodálatraméltónak talál. Feltételezi, hogy az olvasó legalább olyan felvilágosult, mint a francia Ernest Renan, a Jézus élete című könyv szerzője, aki mélyen tisztelte és csodálta Isten Szegénykéjét, vagy mint az angol költő, Matthew Arnold, aki esszét írt Szent Ferencről. Mindketten kudarcot vallottak azonban. Csak addig dicsérték Ferencet, amíg előítéleteik, „a kételkedő csökönyös előítéletei” meg nem állították őket. Ugyanis amint Szent Ferenc valami olyat tett, amit nem értettek vagy nem szerettek, nem próbálták megérteni azt. Hátat fordítottak a dolognak, „s hősünket nem kísérték tovább”. „Matthew Arnold például majdnem kétségbeesetten beszél az alvernói remeteség időszakáról, mintha a történetnek szerencsétlen, de tagadhatatlan szépséghibája volna; (…) úgy kezeli, mintha a történetnek szánalmas végpontja lenne csupán. Ez a szemlélet érzéketlenné tesz bennünket bármiféle történet megértése iránt – írja Chesterton, majd hozzáteszi: – Az Alverno hegye nem jelképezheti Szent Ferenc összeomlását, mert ez ugyanazt jelentené, mintha a Kálváriát Krisztus összeomlásának jeleként értelmeznénk. (…) A Stigmát valamiféle botrányként kezelni, gyengéden érintve, de viszolygással el is fordulva tőle, ugyanazt jelenti, mintha valaki Krisztus öt sebében jellemének öt fogyatékosságát látná. Lehet, hogy az olvasó idegenkedik az aszketizmustól; jogában áll, hogy elutasítsa a mártíromság eszméjét, s ennek jegyében elutasíthatja az áldozatot is, melyet a kereszt szimbolizál. De ha érzése intelligens ellenszenv, képes arra, hogy megőrizze fogékonyságát a történet lényege iránt, legyen az egy mártír vagy épp egy szerzetes története. Az olvasó betű szerinti, értelmi összefüggéseiben sem tudja megérteni az evangéliumot, ha a keresztre feszítést valaminő függeléknek, anticlimaxnak tartja, vagy netán balesetnek Krisztus életében, hiszen a történet lényege éppen az, hogy mint a tőr éle, egyetlen csúcsba fut; ez a tőrhegy járta át az Istenanya szívét.” Chesterton úgy véli, az az olvasó, aki előítélettel viszonyul Szent Ferenchez, nem képes megérteni őt, „aki Krisztus tükreként áll elénk, ha nem érti meg ennek az életpályának aszketikus végső fázisát, ha legalább művészi síkon meg nem közelíti azt az embert, aki a titokzatosság és magány felhőiben (az Alverno csúcsán) elfogadta a nem emberkéz által ütött gyógyíthatatlan sebeket, melyek gyógyítják a világot.”

Chesterton állítja: Szent Ferenc szerzetesi életének utolsó leheletéig az maradt, aki volt: „Trubadúr. Szenvedélyes, szerelmes szerető. Szerelmese az Istennek, szerelmese az embernek; – a lehető legrejtélyesebb hivatás.” Ő nem az emberiséget szerette, hanem az embereket, és nem a kereszténységet, hanem Krisztust. Az angol író megjegyzi: ha az olvasók gondolják, közbevethetik: „hóbortosan szeretett egy képzeletbeli személyt”. „Ám egy képzeletbeli személyt szeretett, s nem egy képzeletbeli ideát – folytatja érvelését Chesterton. – Az aszketizmus és valamennyi hozzá kapcsolódó jelenség kulcsát a modern olvasó azokban a szerelmi történetekben találhatja meg, ahol a szerelmesek majdnem olyan dolgokat művelnek, mint a holdkórosok. Beszélj Szent Ferencről, a trubadúrról, aki képtelen dolgokat művel szerelmeséért, és az alakja köré szőtt modern rejtély egyszerre szertefoszlik. Az ilyen regényes történetben nem látjuk ellentmondásnak, ha a költő a napfényes mezőn virágokat gyűjt, majd fogvacogva virraszt a hóban; himnuszt zeng a bíborról s az aranyról, s aztán perverz örömmel rongyokban jár; szenvedélyesen vágyakozik a boldogságra, majd szomjúhozza a hősi halált.”

Ferenc személyiségét vizsgálva az író leszögezi: „egyike volt azoknak az embereknek, akiket minden körben és minden helyzetben népszerűség övez; trubadúrként tanúsított jámbor fesztelensége, a francia szokások fölényes ismerete a város ifjainak valamiféle romantikus főkolomposává avatta. Szórta a pénzt, szertelenségből és nagylelkűségből egyaránt, olyan ember természetességével, aki soha – egész életében – nem értette meg igazán, mi a pénz”. Radikális megtérése előtt egy bódéban a piacon árulta a szövetbálákat. Egy alkalommal, miközben bársonyt és szebbnél szebb hímzéseket kínált Assisi egyik kereskedőjének, egy koldus bukkant fel, és alamizsnáért könyörgött. Ferenc lebonyolította az üzletet a kereskedővel, ám eközben a koldus eltűnt. Erre kilopakodott a bódéjából, bársonyt, hímzést, mindent otthagyott őrizetlenül, és rohant, hogy megkeresse a kéregetőt. Végül megtalálta, és a meglepett koldust pénzzel halmozta el. Ezt követően pedig megesküdött Istennek, hogy soha többé nem utasítja vissza egy szegény ember kérését. És ez nem üres eskü volt. Ahogy Chesterton írja: „Nem volt még ember, aki oly kevéssé félt volna saját ígéreteitől, mint ő. Élete meggondolatlan esküvések robbanásszerű sorozata; meggondolatlan esküvéseké, melyek mind igaznak bizonyultak.” 

Az életrajz írója szerint „a Trubadúr belső telítettsége és a Bohóc bolondozása közötti átmenet mélyén rejtőzik Szent Ferenc igazi lénye. A dalnok s a komédiás közül valószínűleg az utóbbi volt az alárendelt, vagy legalábbis a mellékszereplő. Szent Ferenc komolyan gondolta, amit mondott, amikor azt állította, hogy az élet titkát a szolgálatban és alárendeltségben találta meg. Ebben a szolgálatban viszont olyan szabadság valósulhatott meg, amely már-már a frivolitás határait ostromolta. Hasonló ez a bohóc helyzetéhez, hiszen a bohóc szabad lehetett, amikor a lovagot kötöttségei fogva tartották; bohócként élhetett a szolgálatban, s ez a tökéletes szabadság. A ferences tudatváltozást talán a költőnek s a komédiásnak ez a párhuzama sejteti meg legjobban, mintegy metaforaként.”

Chesterton azonban figyelmeztet: Szent Ferenc semmiképpen sem a reneszánsz puszta romantikus előfutára, az öncélú világi örömök újrafelfedezője. Nála „a természetes örömök újrafelfedezése abban rejlik, hogy ezeket az örömöket is a természetfölötti örömök fényében látta”. A könyv szerzője állítja: Szent Ferencben erős volt a becsvágy, de ez „az ő esetében ellentéte volt a hiúságnak, s nagyon közel állt ahhoz, amit alázatnak nevezünk. Sohasem bánt lekezelően embertársaival, s éppen ezért soha nem vetette meg mások véleményét. Tény mindenesetre, hogy emberi becsvágya szenvedte el a legsúlyosabb és a legmegrendítőbb csapásokat. Háborús kalandjának megalázó kudarca után bizonyára gyávának tartották. Összetűzése apjával, az eladott szövetek botránya feltétlenül azt eredményezte, hogy tolvajnak tekintették. Sőt még azok is, akik Ferenccel szemben a legtöbb rokonszenvet tanúsították, a plébános, akinek templomát helyreállította, a püspök, aki szándékaira áldását adta, még ők is komikus leereszkedéssel kezelték, amely csak arra volt jó, hogy a botrányt végérvényesen megpecsételje. Szent Ferenc bolondot csinált magából. Aki valaha is volt fiatal, aki meg tudta ülni a lovat, harcra termettnek s hozzá még trubadúrnak is képzelte magát, aki magáévá tette a bajtársiasság földi eszményét, – az megérzi ennek az egyszerű kifejezésnek hatalmas, iszonyatos súlyát.”

A könyv írója kiemeli: „nem értjük meg Szent Ferenc lényegét, különösen az Alverno utáni Szent Ferencét, ha nem eszmélünk rá arra, hogy természetfölötti életet élt. (…) A természetfölöttinek ez a jelenléte azonban nem szakította el a természetestől; helyzetének értelme éppen az volt, hogy tökéletesebb fokon tudta egyesíteni őt a természetessel. Nem tette komorrá, embertelenné; hiszen üzenetében arról adott hírt, hogy az ilyen miszticizmus boldoggá s emberivé teszi az embert. Helyzetének értelme, üzenetének jelentése azonban éppen abban rejlett, hogy a hatalom, amely ezt az állapotot létrehozta: természetfeletti hatalom volt”.

Gilbert Keith Chesterton szerint Szent Ferenc „maga volt a szellem, mely testet öltött. Ő volt az a szellemi lényeg s szubtancia, mely bejárta a világot, mielőtt bárki is láthatta volna mindazt, ami később belőle származott, s látható formában megjelent; ő volt a vándorló tűz, mely szinte a semmiből támadott, a tűz, amelynél gyertyát s fáklyát egyaránt gyújthatott a testi ember. Ő volt a középkori civilizáció lelke, mielőtt ez a lélek testet ölthetett. (…) Emberi lények iránt érzett testetlen szerelme igazságos középkori törvények sokaságában öltött formát, miket a gazdagok gőgje és kegyetlensége ellen hoztak, de napjainkban is ott van mindazon jelenségek mélyén”, melyeket keresztényszociálisnak, de még inkább katolikus demokratának nevezhetnénk. „Szent Ferenc végül is élt, és formálta a világot. (…) Ember volt, aki a világból ekkor távozott; költő; életláttató fénysugár; egyszeri láng, melyhez hasonló nem lobban többé, s nem is pótolja semmi sem, míg világ a világ. (…) És ugyanilyen bizonysággal elmondhatjuk azt is, hogy a csillagok, amelyek a vajúdó Föld körül futják fénylő pályáikat, a kőpadlón heverő, csonttá soványodott, gyámoltalan holttest fölött áthaladva egyszer végre végtelen útjukon – láttak egy boldog embert.”

Gilbert Keith Chesterton: Assisi Szent Ferenc.
Ford. Antal Lukács, Szent István Társulat, 2026.

Fotó: Merényi Zita; Szent István Társulat

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.