Gisbert Greshake: Hallgatni a hívásra

A Jezsuita Kiadónál megjelent könyvében a harminc évvel ezelőtt kiadott és gyorsan elfogyott, Megtenni Isten akaratát. Engedelmesség és lelki megkülönböztetés című kötetében felvetett kérdéseket boncolgatja újra, de nem az engedelmességgel összefüggésben vizsgálja a lelki megkülönböztetést, hanem az ember hivatása és Isten hívására adott válasza perspektívájából.

Greshake atya szerint a Szentíráson alapuló keresztény hit rövid és tömör válasza: „az életem akkor sikerül, ha nem veszítem szem elől, hogy Isten senki mással össze nem téveszthető, egyedülálló lényként gondolt el, akart és hívott létre engem”. Akkor vagyok és leszek „önmagam”, ha követem Istentől kapott személyes hivatásomat. Saját, Isten által kijelölt, személyes utamat kell járnom és ezáltal megfelelnem az Úr akaratának. A meghívásra adandó keresztény választ az Isten és emberek iránti osztatlan szeretet határozza meg. A Teremtő szolgálatára irányuló hivatás mindig elvezet az emberekhez is, az ő szolgálatukra irányuló valódi hivatásunk révén mindig eljutunk Istenhez is. A pap teológus rávilágít: a Biblia Istenének egyik jellemzője éppen az, hogy üdvözítő tevékenységét nem csupán az emberhez intézi, hanem az emberrel együtt gyakorolja. Idézi Karl-Heinz Menke német teológust: „Isten kegyelmének szüksége van a címzettre, akit megajándékoz vele…”

Gisbert Greshake kiemeli: ha keresztényként alapvetően fontos számunkra az Istenre hallgatás, akkor az engedelmesség elsőrendű helyet foglal el a hitéletben. Az engedelmességgel kapcsolatban emlékeztet rá, hogy Szent Pál a filippiekhez írt levél ktisztológiai himnuszában figyelmeztetett: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt… Megalázta magát, engedelmes lett halálig, mégpedig a kereszthalálig.” Ez a felhívás kivétel nélkül minden kereszténynek szól. Az engedelmesség azt jelenti, hogy a hívőnek – Jézus életpéldájához hasonlóan – odaadóan kell azonosulnia küldetésével. Szent Pál említett levele fogalmazza meg, hogy az engedelmességnek miben kell konkretizálódnia: „egyetértők vagytok, ugyanazon szeretet van bennetek, és együttérezve ugyanarra törekedtek. Ne tegyetek semmit versengésből, sem hiú dicsőségvágyból, hanem mindenki alázatosan tekintse a másikat maga fölött állónak. Egyiktek se tartsa csak a maga érdekét szem előtt, hanem a másokét is.” Az engedelmesség tehát a szeretet konkrét megvalósítása, vagyis azt jelenti, hogy nem önmagunkból és magunkért élünk, hanem „másvalakiből és másért, Istenért és az Ő mindent átölelő szeretete felé fordulva…!”

Vizsgálja a szerző azt is, hogyan szól hozzánk Isten. „Különleges vezéralakjain” és prófétáin keresztül, az Egyház közössége által is, amelyben a Szentlélek mindig újra életre kelti az Írás szavait, és az eseményeken keresztül is hív minket Isten, a világtörténelemben és jelenlegi társadalmunkat, valamint a személyes életünket meghatározó helyzeteken és találkozásokon keresztül. Különösen a II. vatikáni zsinat szentelt fokozott figyelmet az „idők jeleinek”, melyek felhívását az evangélium fényében kell felderíteni.

Azzal a kérdéssel kapcsolatban, honnan tudom, hogy valóban Isten szól hozzám, a német teológus kiemeli, hogy a legelső szabály, amire figyelnünk kell, hogy az Úr hangja visszavezethető a Szentírás egyik igéjére, különösen Jézus magatartására. Isten szava gyakran nem illeszkedik bele az ember vágy- és célelképzeléseibe, sem a kor okoskodásaiba, tetszetős vélekedéseibe, sokszor nem erősít meg minket jelenlegi állapotunkban, hanem tovább akar vezetni a Fiához való nagyobb hasonlóságára. A „gyümölcsöket” illetően Greshake atya rávilágít, hogy azok nem azonosak a földi sikerekkel, nem kizárólag és nem is elsősorban az egyén hasznát jelentik. „A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele” – olvashatjuk a korintusiaknak írt első levélben (12,7). Ezért személyes elhivatottságunk megítélésénél is elsődlegesen a mások számára adódó (jó, rossz vagy elmulasztott) következményeket kell megvizsgálni. Isten mindig oda hív, ahol végül örömet, bizalmat és reményt találunk. Hangja mindig olyan, hogy „végső soron és lelke mélyén tudja az ember: így van jól, így helyes, így kell lennie!” Nem taszít gondokba, nyugtalanságba és félelembe, nem okoz meghasonlást, és nem idegenít el lényegi önmagunktól. A Szentlélek ismertetőjegye ugyanis, hogy „egységet és egyetértést, örömet és békét teremt, nemcsak különböző emberek között, hanem bennünk is, tehát összhangba hozza a szívünket önmagunkkal, belső harmóniát és önazonosságot hoz létre”. Ezért Isten hangjának egyik kritériuma, hogy „összeszedettebbé és egységesebbé teszi a szívet”, s ezáltal örömet és békét ad, harmóniában azzal, hogy az evangélium „örömhírt” jelent.

Tapasztalatai alapján Gisbert Greshake arra is figyelmeztet: Isten csak ott szólít meg valóban minket, ha egy hívással vagy lelki indíttatással kapcsolatban hajlandók vagyunk kikérni mások véleményét, hogy a közös beszélgetés, gondolkodás és közös imádság megerősítést adjon, hogy valóban az Úr hangját halljuk.

Gisbert Greshake: Hallgatni a hívásra
Jezsuita Kiadó, 2020

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír