Utak és érkezések – Albert Zsolt verseiről

„A jó vers olyan, mint a rossz bevásárlókocsi,
ami mindig más irányba tart, mint te.”
(A. Zs.: A jó vers)

Albert Zsolt 2022-ben megjelent kötetét, a Hajnali frontot lapozom. Az elfogadó türelem (patinásabb szóval: az alázat) versei ezek, a teremtményi lét szelíd-szemérmes reflexiói, önreflexiói: „Időnként elfelejtem a felhőbe ásott imákat” (Cellainformáció) – „…falevél létem fent, / csak te, szél tarthatod!” (Őszi hajlam)

Avantgárd képi asszociációk és klasszikus érzelmi telítettség tiszta egyensúlya, az alanyi és az egyetemes mérlegelő esztétikája lakja a költeményeket; szerelem és istenszerelem közt a keresés puha mozdulatai, városi életképek sugalmai, utak és érkezések párbeszéde: „…te mindig az Édenből érkezel.” (Háromnegyed órán át) – „már rég nem írtam magamról / nehogy eszedbe jusson milyen vagyok” (Hívás) – „Most vettem észre, hogy vízen járok, / mert eddig a túlpartot figyeltem, ahol állsz. […] Látok, mint aki az életében először lát, / majd a félelemtől mégis becsukja szemét.” (Eltévedni indulok és ha lehet, beléd szaladni) – „Nem fogok emlékezni arra sem, / hogy sokáig tartott megérkezni az ébredésig.” (Bizalom)

Itt még egy látszólagos szórendi hiba is a feltámadás helyesírásához segít közelebb. Az Egyetlen című vers reménytől fényes zárlatát idézem: „Mégis, csak sebeiden át van kiút, / halálon át és egy elgördített / sziklasír ajtaján.” (Egyetlen) – Alapesetben így kerekedne a mondattan: egy sziklasír elgördített ajtaján. Ám pazarabb megoldás az elgördített sziklasír, hiszen a mozdulat nagyszabású voltát érzékelteti, az esemény sírokat legyőző, azaz halált száműző jelentőségére int.

S hogy meghitten játékos is tud lenni ez a líra, egy emlékezetes kisszerkezettel példázom:

El

az utazásban szabadságérzet
szabadul fel
érkezni olyan lehet
mint a boldogság

vagy legalábbis
mint számtalan kanyar végén
a kakaóscsiga közepe

A szótőismétléses érzelmi bőség („szabadságérzet / szabadul fel”) a boldogság irányába tereli a verset, utak lehetséges jelentését összegezve. A négy helyett – váratlanul és nyomatékosan – háromsoros második strófa pedig a választó mellérendelés („vagy”) tétovaságával, de a megérkezés bizonyosságával fogalmaz. A „számtalan kanyar” motívuma (is) az életút allegóriájává emeli a versbeszédet, ezért is különösen megragadó az utolsó sor alliteráló végérvénye: „a kakaóscsiga közepe” kitétel egyszerre ébreszti föl a csigavonalak (és labirintusok) történeti jelképtanát, s von gyermeki aurát a közlés köré. Ártatlanul édes centrumba invitál a mű – mint Albert Zsolt egész költészete. A fülszöveget jegyző pályatárs, Filip Tamás szavaival: „Albert Zsolt vendégeiként mintha egy agapéra érkeztünk volna, ahol valaki letisztult nemes szövegeket olvas fel, miközben körbejár egy borral teli pohár, amelyből mindenki iszik, de sohasem fogy ki belőle a szent ital.”

A költő a pécsi irodalmi élet csöndesen építkező alakja, aki újabban versmegzenésítéseivel is figyelmet vív ki. Tollal és gitárral egyaránt békességszerző melankóliák hírnöke.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.