A halál meséje – Kiss Judit Ágnes A hobbitok búcsúja című verséről

„Senki sem lehet teljesen
biztos abban,
hogy halandó.”

(Celler Kiss Tamás: mantrák)

A nibelungizált alexandrin lágyan hullámzó, igézően patinás sorfajta, ma már kevesen művelik, s akkor is rendszerint stilizáltan ünnepi vagy ironikusan szerepjátszó módon. Kiss Judit Ágnes alábbi műve gyászvers – de épp a jambusok hosszan kitartott nyugalma és az irodalmi allúzió fennköltsége révén a jövő esélyeit is számításba veszi.

A költeményt a szerző a Facebook-oldalán osztotta meg, és Nádasdy Ádám (1947–2026) emlékére jegyzi. A nagyszerű költő, műfordító, nyelvész és tanár halála megrázta az irodalmi életet, sokan idézték sorait, vagy búcsúztak tőle saját alkotással. Kiss Judit Ágnes verses megemlékezése különlegesen szép költészeti tett.

A hobbitok búcsúja

Jaj, Gandalf, hogy szerettük a sziporkáidat!
Egész kicsire tudtad összehúzni magad,
hogy mellénk ülhess szűkös, földbe vájt házainkban,
és megoszthassunk veled ételt és dalt – amink van.
Együttérző mosollyal, jaj, hány ostobaságot
hány hibánkat elnézte szemed, a sokat látott.
Bár elindulni veled, az ijesztő volt néha
a szavak keskeny útján, mindig volt nálad tréfa,
bölcsesség, bátorítás – mágus járt velünk együtt
porszürke köpenyében, melyet az idő elnyűtt,
benne a halhatatlan szellem, nem tudtuk, honnan
érkezett, csak hogy tágabb világ, ahol otthon van.

Most elnyelte a mélység. Saját szemünkkel láttuk,
hogy zuhan a sötétbe mesterünk és barátunk.
Nehéz most hinni abban, hogy egyszer visszatér.
De mikor újra látjuk, nem szürke lesz. Fehér.

A cím J. R. R. Tolkien varázsvilágába utalja a beszédhelyzetet, így egyfelől a fantasyrajongó közönséget szólítja meg. A csatolt magyarázat ugyanakkor aktuálisan személyes referenciát csatol a szöveghez: „Tegnap a fordító, Váradi Joe mesélte, hogy szerette volna elmagyarázni a gyerekeinek, ki volt Nádasdy Ádám. Olyasvalakihez akarta hasonlítani, akit ismernek. És akkor rájöttem, Gandalf volt. Akinek sokan leginkább a tűzijátékait ismerték, és szeretett enni és mulatni. Csak akik útra keltek vele, tudták, hogy kizárólag a nyomába érdemes lépni, és milyen erő van benne, amely legyőzi a gonoszt.”

A Gyűrűk Ura-beli bölcs varázsló személyében az épületes mágia és a pedagógiai jóság erényei érnek össze. Ezt az archetipikus karaktert vetíti rá a vers Nádasdy Ádám alakjára, az elégikus tónusba himnikus színeket vegyítve. A fölütés érzelmes felkiáltással alapozza meg a vallomást („Jaj, Gandalf, hogy szerettük a sziporkáidat!”), szellem és szellemesség képességeihez a szerénység és alázat tulajdonságát rendelve („Egész kicsire tudtad összehúzni magad”). Az „Együttérző mosoly”, a „sokat látott” szem szinte eposzi jelzők; a létbeli korlátokat („szűkös, földbe vájt”, „keskeny útján”) a műveltség mint mágia honalapító mozdulatai („halhatatlan szellem”, „tágabb világ”) illantják arrébb, szinte túlvilági eleganciával.

Az első tizenkét sor a visszaemlékező hála hangján szólal meg; a záró szakasz páros rímeiben a veszteség traumája és az újólagos eljövetel reményen túli reménye fogalmazza meg magát. A „mélység” és a „sötét” képzete, a szürke és a fehér szakrális-metamorfózisos ellentéte a tolkieni regények-filmek világát adaptálja a földi elmúlás közönséges tragikumára; a megrövidülő mondatok a csönd felé nehézkedő megrendülést érzékeltetik.

„Ó jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le évre év!” – kezdődik Walther von der Vogelweide verse. Az a Radnóti Miklós fordította, aki az Erőltetett menetben újabb kori, komor értelmet adott a versformának: „Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked…” Ehhez a verstani hagyományhoz is méltó eréllyel kapcsolódik Kiss Judit Ágnes alkotása.

Hiteles hűséggel vesznek búcsút Gandalftól a címben nevezett hobbitok. De – ha Gandalf Nádasdy-alakmás itt – kiket takarhat a többes szám első személy? Az irodalmi élet részeseit? Nádasdy Ádám tanítványait? Olvasóit? A költemény meghitt bravúrja, hogy a gyász, a búcsú és a remény érzelmi-eszméleti körét mindenki előtt megnyitja.

Mert tanítvánnyá tesz, ha mesterrel találkozunk.

És olvasóvá, ha varázslóval. 

*

Utószóként fűzöm ide, hogy Nádasdy Ádám és Kiss Judit Ágnes költészete mellett a mottóban megidézett Celler Kiss Tamást is jó szívvel ajánlom az olvasók figyelmébe. Celler Kiss (1995) a vajdasági (tehát az összmagyar) fiatal költészet ragyogó tehetsége. Eddig megjelent kötetei (Anyaméh, 2015; A mérgezett gyalog, 2021) ígéretes pályaívet nyitottak. Költői nyelve a vallomásos személyesség szólamformáit nyers képekkel és váratlan szóképekkel dúsítja. A lírai én jelenvalóságát finom óhaj kontúrozza nála: „úgy akarok jelen lenni, mint a / kimondott vallomásban a lélegzés” (a lényeg alatt a por); a kartondoboz mint énmetafora kibontása során pedig egyetemes távlatokat nyer ez az éntelenséggel kacérkodó, alanyi létmód: „Nem gyújtom persze magamra, / itt otthon van, biztonság van. / Pedig, ha felgyújtanám, / helyette egy egész utcát kapnék” (kartondoboz). Költészete olvastán teljes bizalommal ölthetjük magunkra a megszólított második személy szerepét: „Ezért kérlek, / ha a szavaimat nem is, / legalább engem / vegyél a szívedre” (megélt közhelyek).

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.