Halmai Tamás: A Nárdus kör

– Már túl voltunk azon, hogy a verselemzést nyomozásként fogjuk föl. Hiszen ezt tesszük mindig, amikor művet értelmezünk: gondos detektív módjára utánajárunk, miféle nyelvi és esztétikai tényezők összjátéka hatott ránk, s váltotta ki az élményt. Megbeszéltük azt is, hogy A Négyszögletű Kerek Erdő költőverseny-fejezetében a résztvevők voltaképp létező költészettörténeti paradigmákat idéznek meg más-más anyagú pályaműveikkel. Ki gondolná, hogy Lázár Ervin egyik legbájosabb meséje történeti-metapoétikai jelentésrétegeket is magában rejt? Egy másik alkalommal Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes költészetéből gyűjtöttük ki azokat a szöveghelyeket, melyek populáris zsánerek – sőt számítógépes játékok! – felől is olvashatók, apokaliptikus aurával bírnak, a disztópia és a horror műfajjegyeit veszik föl – hol egzisztencialista sorsthriller, hol plasztikus cyberpunk formájában. A Pilinszky-versek szövegszerű kapcsolódása, motivikus visszanyúlása Babits lírájához ezek után nyomozati ujjgyakorlatnak bizonyult. A Születésnapomra József Attilája és az Epilogus Arany Jánosa közti verstani, formanyelvi hidakat is fölmértük. Hasonlóképpen…

– Tanárnő, ha kissé konkrétabban térhetnénk a konkrét fölismerésre…

– Bocsánat, doktor úr, elkalandoztam… De hát az irodalom se egyéb: kaland, melyben egyéni próbákat állunk ki közösségi támogatással! Legalábbis a nyelv oltalma alatt.

A pszichiáter elmosolyodott. A pedagógus átszellemülten folytatta.

– Megtanultuk a hexametert, a villanellát, a haibunt. Kifaggattuk Babitsot és Rilkét, összeismertettük egymással Emily Dickinsont és Wisława Szymborskát. Nem csak olvastunk: írtunk is. Irodalmi szakkör és fakultáció és önképzőegylet voltunk. Vagyunk. Remélem.

– Miért Nárdus kör?

– Tudja, az olaj, amellyel a betániai Mária megkente Jézust. Nárdus. Vagy nárdusz. Éltetőnek találtuk ezt a szimbolikát.

– Katolikus gimnáziumban kézenfekvő is…

– A szépség? Igen.

– A bibliai vonatkozás.

– Én is azt mondtam, csak más szóval.

– Tehát az eset…

– Addigra gyakorlott társaság lettünk. Maggá érett a gyümölcs, ha mondhatom így. Az adott heti feladat pedig limerickírás volt. Születtek kreatív megoldások. Olgáé meglepett.

– Annyira jó volt?

– Annyira ügyesen hibás.

– Nem vagyok meggyőződve arról, hogy értem.

– Megmutatom. Íme.

Papírlap csusszant kettejük közé az asztalra. Ötsoros vers állt rajta:

Sétaember

Egyszer volt egy úr, ki bantu volt.
Göröngyös utakon bandukolt.
Így nem is meglepő:
Társa sok nyegle kő.
Sebekhez gyolcsozott bűn dukált.

– Szellemes – dünnyögte az orvos.

– Több annál. Technikailag, igaz, feddhetetlen. Szerkezetestül, kancsal rímestül. De Olgától szokatlanul pontatlan megvalósítása egy közkedvelt verstípusnak. Volt egy úr, a neve… Vagy: Élt egy hölgy, úgy hívták… A limerickek rendszerint így kezdődnek. És a folytatás: Lakhelye… – vagy valami hasonló fordulat, mely – kibővítve a bemutatást – földrajzi helyzetet ad meg.

– De itt nem ez történt.

– Nem. S a seb és a bűn nyomatékos zárómotívuma is idegen a műfaji hagyomány nonszensz humorától. Ezek a poétikai anomáliák elgondolkodtattak. Akárha itt a limerick csak álca volna… Ürügy valami másra. Mintha hibákkal kívánná felhívni magára a figyelmet a mondandó. Közelebb hajoltam a szöveghez…

– Close reading.

– Igen. És a szoros olvasás végül fölfedte a valódi üzenetet. Mely a névrejtés, azaz az akrosztichon fogásához folyamodott. Hiszen itt a versfők…

– Te jó ég! Már látom.

– Bizony. A sorok kezdőbetűi, beleértve a cím elejét is, ugyan nem nevet, de egy igen lényegi formulát rajzolnak ki.

– „SEGÍTS”… Hát innen tudta.

– Igen. Innen tudtam, hogy van valaki, aki fennhangon nem tud vagy nem mer nyilvános segítséget kérni, ezért a költészet néma angyalai járnak közben érte. Mi lesz most vele?

– Megkezdtük a kezelést. Egy igen gyakorlott terapeutánk foglalkozik Olgával. A kamaszdepresszió gyakran tünteti föl magát nemzedéki spleennek, hormonális hóbortnak. De a betegség betegség akkor is, ha mint életkori sajátosságtól szenved tőle az illető. És akkor is, amikor napi mosolyok mögé bújik a melankólia átka.  Szerencséje ennek a lánynak, hogy valaki észrevette a démonait, és utánanyúlt a sötétbe.

– A történet sebek története mindig, de gyógyulások írják…

– Szép gondolat. Versből származik?

– Talán igen. De azt a verset Olgának kell majd megírnia.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 28-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.