Hogy jól induljon az új év... – Gondolatok korunk rejtett eretnekségeiről

A rejtett eretnekség kifejezést még a hetvenes években használta Karl Rahner, a nagy, teljesen talán a mai napig meg nem értett jezsuita teológus. Azt próbálta kifejezni a kissé szokatlanul ható fogalommal, hogy a modern keresztény embernek vannak olyan ki nem mondott, nem tudatosított és sokszor észre sem vett magatartásformái, amelyek a kereszténységgel valójában összeegyeztethetetlen meggyőződéseken alapulnak. Rahner konkrétan úgy fogalmazott, „elképzelhető, hogy a konzervatív beállítottságú nagypolgárság vagy kispolgárság nyárspolgári mentalitása alapjában véve sokkal nagyobb eretnekség, mint azé az emberé, aki azt állítja, hogy nincsenek angyalok.” Provokatív lenne a megállapítás? Hát persze, hogy az. De nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet, valami olyasmire, amit soha nem lenne szabad figyelmen kívül hagynunk.

Érdemes alaposabban megfontolni, mire is gondolhatott Karl Rahner. Ehhez segítségül hívhatók a múlt század további teológiai óriásai, akik szintén rejtett magatartásmintáktól óvják a mai keresztényeket. Erik Petersonnak, Henri de Lubacnak és Hans Urs von Balthasarnak olyan intései vannak e téren, amelyeket vétek lenne meg nem fontolni, s elgondolásaik végül a rahneri megállapítás tartalmára is fényt deríthetnek.

Erik Peterson, akinek jelentőségét 1960-ban bekövetkezett halála után is csak kevesen ismerték fel, A monoteizmus mint politikai probléma című legendás értekezésében 1934-ben azt igyekezett kimutatni, hogy a keresztény szentháromságtanra hivatkozva semmiféle társadalmi berendezkedés nem támasztható alá és nem igazolható többé. A rendhagyó életű és rendhagyó életművet hátrahagyó Peterson szerint főként az ariánus eretnekség volt alkalmas arra, hogy a római császárok hatalmát igazolja: az egyetlen isteni személyként felfogott Atyának megfeleltetethető volt a földön az egyetlen császár. Lényegében négy tényező fonódott össze azoknál az ariánusoknál, akik nem tudták egyenrangú személyek közösségeként elgondolni Istent: a birodalom, a római béke, a nem szentháromsági monoteizmus és a császár. A helyes keresztény tanítás viszont három egyenrangú személy közösségeként fogta fel Istent, ennek a Szentháromságnak pedig nem jelölhető meg pontos földi megfelelője – azaz a szentháromságtannal „elintézetté” vált a kereszténységet ilyen-olyan politikai berendezkedések modelljéül megtevő politikai teológia (nem véletlen, hogy az értekezés rejtett címzettje, a nemzetiszocialisták csábításának engedő katolikus Carl Schmitt 1970-ben éppen a politikai teológia „elintézettségének legendája” ellen adta ki korábbi politikai teológiájának átdolgozott formáját).

Peterson jelentőségét csak kevesen ismerték fel. A kivételek közé tartozott, Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa, aki már egészen korán a legnagyobbak közé sorolta, s már Bevezetés a keresztény hitbe címmel kiadott előadásainak szentháromságtani részében is többször idézte az 1934-es írást. Az alapgondolat szellemében tehát rejtett módon eretnek lesz mindenki, aki az Istent Szentháromságként felfogó kereszténységet valamilyen konkrét társadalmi és politikai berendezkedés alátámasztására próbálná felhasználni.

Ezt az igényt Henri de Lubac, a múlt század egyik legnagyobb katolikus szelleme annak a hamis keresztény önértelmezésnek a körébe utalná, amely szerint a keresztény ember mindent tud, minden kérdésre ismeri a választ és ismeretei minden lehetséges problémához megoldást nyújtanak. Nem, mondja Henri de Lubac, erről egyáltalán nincs szó: nemcsak azt nem tudjuk egészen pontosan, hogy az emberi együttélés milyen formája a legkedvezőbb a katolikus tanítás alapján, hanem számos kérdés és probléma megoldása felé is még csak úton vagyunk. A nagy bíboros szerint a katolikus ember nem mindentudó, hanem mindenek középpontját ismeri: Jézus Krisztust, akiből kiindulva óvatosan és tapogatózva elindulhat a különböző kérdések tisztázása felé, de soha nem állíthatja, hogy mindenre tudja a választ, és teljesen megértett már mindent. Végső soron nem hamisítanánk meg Henri de Lubac gondolatait, ha azt mondanánk, hogy a mindentudás igénye rejtett eretnekséggel egyenértékű: aki annyira vak, hogy nem látja mindazt, amit még nem ismer és nem értett meg, az végső soron meghamisítja a kereszténységgel együtt járó szellemi formát.

Igen, vágná rá azonnal Hans Urs von Balthasar, azért hamisítja meg, mert vaksága középszerűvé teszi. A svájci teológus, akit Szent II. János Pál pápa bíborossá nevezett ki, egyik legnagyobb hatású és legmegragadóbb könyvét annak a Georges Bernanosnak szentelte, aki bámulatos érzékenységgel és kíméletlen tisztánlátással ecsetelte a modern kereszténység nagyszerű és visszás jelenségeit, s az utóbbiak között különösen nagy figyelmet szentelt a középszerűségnek. Balthasar szemmel látható egyetértéssel hosszú oldalakon át részletezi Bernanos középszerűségre vonatkozó elgondolásait: a középszerűség olyan, mint valamiféle színtelen és szagtalan (azaz rejtett) gáz, amely egyre csak gyűlik és halmozódik, s bár senki sem veszi észre, egyszer csak felrobban. Hányszor fordul elő, hogy a keresztények körében eluralkodik a középszerűség, s észre sem veszik, amíg robbanás nem történik körükben vagy körülöttük! Balthasar már az ötvenes években egészen pontos diagnózist adott a katolikus középszerűségről: képviselői egyre inkább saját belső tereikbe vonulnak vissza, ahonnan „patetikus hangvételű tiltakozásokat” hallatnak vélt ellenségeikkel szemben, s azoknak a „hagyományos pozícióknak a megőrzése” a céljuk, amelyek biztosítják a befolyásos rétegek anyagi jólétét. A visszahúzódás és az ellenségekre szórt szidalmak a középszerűség olyan összképét rajzolja ki, amelyet Balthasar szerint lehetetlen nem találónak minősíteni. Nem véletlen, hogy e ponton ismét feltűnik a színen Joseph Ratzinger, aki egész életében talán legszorosabb szövetségese volt Hans Urs von Balthasarnak, s temetése alkalmából mondott szentbeszédében sokatmondóan úgy fogalmazott, az elhunyt teológus „az Egyház embere volt, melynek gyöngeségeit és hiányosságait nemcsak elméletből ismerte, hanem egész élete folyamán, keményen és fájdalmasan a saját bőrén tapasztalta meg”.

Ezzel pedig vissza is jutottunk Karl Rahnerhez, aki a nyárspolgári mentalitást nagyobb eretnekségnek tartotta az angyalok létét tagadó álláspontnál. Mire gondolhatott? Véleményének megértéséhez a kulcsot természetesen a nyárspolgári jelző adja. Rahner azt szeretné kifejezésre juttatni, hogy a visszahúzódás, az önelégültség és mások ki nem mondott megvetése olyan szellemiséget szül, amelyben a valódi keresztény tartalmak nem is tudnak helyet kapni: mintha rossz talajt biztosítanának értékes magvakhoz. A nyárspolgárság maga az önelégültség. Mennyire más ehhez képest az az ősi keresztény magatartás, amelynek képviselői minden reggel azt mondták maguknak: „ma elkezdem!” Ma végre megpróbálom jobban, mert az eddigiekkel nem vagyok teljesen elégedett! Mennyire más ehhez képest az egyházatyák világa is! Aranyszájú Szent János még olyan bírálattal illette korának önelégültjeit, hogy ma senki nem merne megengedni magának hasonlót, emlegetni viszont a legnagyobbak között emlegetjük a (nyilván már alig olvasott) konstantinápolyi püspököt.

Aki komolyan veszi, hogy Isten Szentháromság, nem köthet hamis alkukat földi struktúrákkal, mert a Szentháromság minden véges struktúrát felülmúl (Erik Peterson), nem tarthatja magát mindentudónak, mert a Szentháromság felfoghatatlansága gondolkodásának folyamatos tágulását igényli (Henri de Lubac), és nem csepülheti biztonságos sáncok mögül vélt ellenségeit, mert ezzel megmérgezi önmagát és környezetét (Hans Urs von Balthasar).

Idézett mondatát Karl Rahner úgy folytatta, hogy a legkevésbé sem támogatja a „horizontális”, azaz egyoldalúan társadalmi és nyilvános problémákra ügyelő kereszténységet, mert mindig is Isten, az örök élet reménye, a megfeszített és feltámadt Krisztus lesznek az egyházi igehirdetés alapvető témái. Ha azonban Jézus szavai szerint a felebaráti szeretet és az istenszeretet teljes egységet alkot, akkor az alapvető keresztény üzenet meghallását nagyban előmozdíthatja a „horizontális” kérdések érzékeny és figyelmes taglalása. Ráadásul a kereszténység mindig azzal számol, hogy az igazságosságról és a szeretetről szóló üzenete „balgaság” a világ szemében – nem túl megszelídített és elvont-e akkor tehát az üzenet hirdetése, ha nem talál ellenkezésre és ellentmondásra a világ részéről? Korunk legnagyobb rejtett eretneksége a nyárspolgári önzés, szögezi le Rahner, s ha valóban szembehelyezkedünk vele, ellentmondásra kell felkészülnünk. De minden más elárulná azt az Istent, aki mindig messzebbre hívja az embert, mint ameddig menni szeretne, túl a nyárspolgári kényelmen, túl az önvédelmi sáncokon, túl a kritikátlan és szegényes tudáson.

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír