Igent mondok, s hiszem, hogy a háló megtelik hallal – Villanófényben Serfőző Levente

„Mindenbe reménnyel fogok bele, azzal a tudattal, hogy az Úr kéri tőlem, amihez hozzákezdek. Kivetem a hálót, ahogyan Péter tette az egész napi hiábavaló fáradozás után. Igent mondok Istennek. És lehet, hogy nem minden sikerül úgy, ahogyan eltervezem, ahogyan szeretném, de

hiszem, hogy ami történik, Isten akaratából történik, és ő úgy alakítja a dolgokat, hogy az a háló megteljen.”

Serfőző Leventével a szegedi Szent Gellért Szeminárium kápolnájában beszélgetünk. „Nagyon szép emlékek kötnek ehhez a helyhez – mondja, és a szentély falán olvasható feliratra mutat: »A magyar Felvidék felszabadulásának örvendetes emlékére.« – Kispapként mi fedeztük fel ezt az akkor még festéssel eltakart feliratot, mi hívtuk elő a feledés homályából.” A szemináriumi emlékeiről beszélgetünk.

„A mai napig tartó, mély barátságok születtek azokban az években. Életrevaló közösségünk volt, sok bátor és kreatív pap társsal. 1996-ban jelentkeztem a szemináriumba, és itt, a szegedi Dómban szenteltek pappá 2002-ben.” Levente atya felemlegeti a nagy beszélgetéseket, a közös imádságokat és kirándulásokat, a társaival együtt megélt számtalan élményt, ami „része volt a papságra való közös készületnek”.

Legszebb emlékei közé tartozik a szemináriumi kápolna védőszentjének ünnepe, a nyílt nap, amikor a kispapok betekintést adtak életükbe az érdeklődőknek.

És örömmel mesél a gálosfai betlehemesről is, ami szintén meghatározó élményt jelentett számára.

„A nyílt napra hetekig készültünk. A padláson összeszedtünk mindenféle eszközöket, és humoros, az életünket jól kifejező műsort állítottunk össze. Egy másik nagy megmozdulásunk volt a gálosfai betlehemes. A város különböző pontjain adtuk elő a betlehemes játékot: a kórházban, az idősek otthonában, a Kárász utcán. Az emberek meghatódtak, sokszor sírtak is. Az előadásunkban volt tánc, ének, néphagyomány és biblikus rész. A kispapok több mint a fele játszott benne, nagyon megmozgatta a társaságot a készülődés, és a mai napig emlékszünk minden mozzanatára. Az egyik évben egy versenyre is beneveztünk az előadásunkkal, második helyet értünk el. A pénznyereményt arra fordítottuk, hogy felkeressük Gálosfát. Életünk egyik legérdekesebb kirándulása volt. Egy húszéves Barkasszal meg egy tizenöt éves Trabanttal indultunk el. Útközben mindkét autó lerobbant, alig értünk oda. Másnap kirándultunk a Somogyi-dombság gyönyörű tájain, és jól eltévedtünk. A közös útkeresés, a sok izgalom egészen magával ragadott minket. Éjjel volt már, amikor visszataláltunk a szálláshelyünkre. Azóta, ha csak kimondjuk a Gálosfa szót, mindenki azonnal elmosolyodik.

Ezek az élmények kovácsoltak össze minket egy életre.”

A szemináriumban a pasztorális és a szociális hétvégék segítették a felkészülést a papi életre. Serfőző Levente így emlékszik vissza arra, hogy a kórházi szolgálat során milyen döbbenetes tapasztalat volt számára szembesülni a halál valóságával: „Szívószállal etettem a krónikus osztályon haldokló nénit. Fogtam a kezét, rámosolyogtam, ő visszamosolygott. Másnap reggel pedig már nem volt ott.” A pasztorális hétvégéken gyakran lelkinapokat is tartottak katolikus iskolákban. „Az elöljáróinknak, Weissmahr Bélának, Thorday Attilának, Kiss Imrének, fontos volt, hogy felkészüljünk a hétköznapok valóságára, ami papként vár ránk. Engedték, hogy kreatívak legyünk, és a tanulás során összekapcsolódott a tudomány és az élet.”

Az egykori szemináriumi osztálytársak húsz év elteltével is havonta találkoznak. Ilyenkor közösen imádkoznak, elbeszélgetnek egy-egy témáról, és együtt vacsoráznak.

„Fontosnak tartjuk, hogy ne veszítsük egymást szem elől, hogy ne váljunk magányossá, és mindig legyen, aki meghallgatja, milyen küzdelmeink, örömeink vannak.”

Serfőző Levente nagyváradi születésű. Tizenegy éves volt, amikor áttelepültek Gyulára, ahonnan a dédszülei származtak. „Gyerekkoromban olyan helyen éltünk, ahol többségben voltak a románok. A 80-as évek időszaka kemény volt, de soha nem maradtunk el a szentmiséről. A templomhoz való ragaszkodásom volt az alapja annak, hogy meghallhattam Isten hívó szavát” – tekint vissza életének korai éveire. Iskoláit már Gyulán fejezte be, és az érettségi után rögtön a szegedi szemináriumba jelentkezett. 2002-ben, a szentelése után Kisteleken kezdte meg a szolgálatát. Itt két ifjúsági csoportot is sikerült elindítania. Örömmel mondja, hogy a csoportok egykori tagjaival még ma is rendszeresen találkoznak.  

2004-ben Ruzsára került, ahol egy idős templomépítő atya helyét vette át. „A fiatalok, a családok számára először nagyon furcsa volt, hogy meghívtam őket a plébániára. Mindent megmozgattam, hogy elhívjam őket a szentmisére, és közelebbről is megismertessem velük a plébániát.” 2006-ban új szolgálati helyre került, Szentesre, ahol megismerhette egy kisváros élénk közösségi életét. Két plébánia és több filia ellátásáról kellett gondoskodnia, emellett pedig a helyi katolikus iskola, az óvoda és más egyházi intézmények is hozzá tartoztak.

„Azt kerestem, hogyan segíthetem az egyházközségben és a városban a további növekedést.”

A főpásztor innen Rómába küldte, a Pápai Szalézi Egyetemen kateketikát tanult. Az Örök Városban megnyílt előtte a tudományban való elmélyülés lehetősége, örömmel töltötte el a nagy közösségi élet és a jó értelemben vett szabadság. Tapasztalatokat szerezhetett az Egyház egyetemességéről, sokszínűségéről, és értékes szakmai kapcsolatokra tett szert. Az egyetemen megismerte a szalézi mentalitást, ami egyfajta személyességet, közvetlenséget tud becsempészni a képzésbe. „Az emberi és a hivatásbeli érlelődés időszaka volt számomra ez a három év. Segített, hogy kilépjek az itthon megszokott keretekből, és rálátást nyerjek másfajta módszerekre. Sokat formálódott a szemléletem, és mindaz, amit tapasztaltam, arra ösztönzött, hogy merjek változtatni azon, amin lehet és szükséges. Megismertem könnyen átvehető, az itthoni körülmények között is eredményesen használható modelleket, és megértettem, hogy érdemes meghonosítani a máshol már bevált jó gyakorlatokat.”

Serfőző Levente  2012 óta Szegeden dolgozik. Az egyházmegye ifjúsági referense, és ő vezeti a kateketikai irodát. 2016 óta prefektus a szemináriumban, négy éve pedig az egyházmegye NEK-referense is. „Néha elfáradok, de egyáltalán, nem fáradtam bele a munkámba” – mondja, és azt is elárulja, mi segíti őt abban, hogy valamennyi feladatkörében helyt tudjon állni. Az általa ellátott területek között számos ponton átfedés van, és ennek igyekszik kihasználni az előnyeit. Sok feladatba bevonja a kispapokat, ami számukra is hasznos, hiszen tapasztalatokat szerezhetnek, és már most ráláthatnak arra, hogy milyen teendők várnak rájuk a lelkipásztori életben. A plébániai ifjúsági élet szervezésében számít a katekétákra. Emellett az alapelvei közé tartozik, hogy a feladatokat a munkatársaival együtt, egymást segítve oldják meg. „Nagyon fontos számomra a közös munka, mert ettől érzem, hogy nem vagyok egyedül, és hogy amire Isten meghívott, azt nem egymagamnak kell megoldanom.

Hálás vagyok azért, hogy vannak munkatársaim” – mondja.

Erőforrást jelent számára az egyéni és a közösségben végzett ima, a napi szentmise és a kápolna csendjében töltött idő éjszakánként, amikor már mindenki lefeküdt. Különösen fontosnak tartja az életében a közösséget és a sok barátságot. „Bárhová kerültem, mindig törekedtem arra, hogy valamilyen formában megéljük a közösséget a hívekkel.” Esténként szívesen sétál, és a kispapokat magával hívja ezekre az alkalmakra. „Öt kilométert teszünk meg gyors tempóban, és közben jókat beszélgetünk. A kispapoknak vannak olyan kérdéseik, amiket napközben nem tudnak feltenni. A gyaloglás jó lehetőség arra is, hogy személyesebben, kötetlenebb körülmények között tudjunk szót váltani. Ilyenkor kicsit máshogyan láthatnak engem, mint a szemináriumban, és én is kifejezhetem számukra, hogy leendő pap testvéreimet látom bennük.

Boldog vagyok a hivatásomban. Isten közösségbe hívott és közösséget adott.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. szeptember 27-i számában jelent meg.