Imával és nutellával – A Szólj be a papnak! különkiadása az Angyalföldi Eucharisztikus Kongresszuson

Egy-egy kérdésre az esetek nagy részében egy-egy pap válaszolt, de néhány alkalommal mindannyian megszólítva érezték magukat.

Az első kérdés olyasmi volt, hogy miért mennek el néha a papok, pontosabban egyes papok egy-egy évre vagy hónapra pihenni. Hiszen egy anyuka vagy apuka sem mehet el, a családját otthon hagyva, egyedül üdülni (bár néha jólesne). Monostori László, a Szent Margit-templom plébániai kormányzója válasza az volt, hogy ez egyrészt nem általános, másrészt amikor mégis szükségessé válik, az elmélyülést, a lelki gazdagodást szolgálja, egyfajta lelkigyakorlatként fogható fel.

A második kérdés az iskolai hitoktatásra vonatkozott, amely nem feltétlenül váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Lesz-e új koncepció? Kálmán Antal, a Szent László-templom plébánosa szerint az első hitoktató mindig a szülő, és bármilyen hitoktatás sikere elsősorban a szülőktől függ. Az iskolai hitoktatásra vonatkozó döntés politikai volt, a feltételei sok helyen nem ideálisak, de rengeteg gyermeket érnek el vele az egyházak.

A harmadik kérdező az egy plébános által a legfontosabbnak tartott feladatokat tudakolta, és e kérdésben minden pap meg akart nyilvánulni. Hodász András, a Szent Mihály-templom plébániai kormányzója az áldozatbemutatást és a közösségszervezést tekinti elsődlegesnek; Matolcsy Kálmán, a budai Szent Kereszt-templom lelkipásztora mindig azt, amit éppen tennie kell, vagyis a rendelkezésre állást; Monostori atya a hívek mennyország felé terelgetését (sokféle módon); Kálmán atya az imát, a haldoklók szolgálatát, a misézést és a gyóntatást; Erdődi Ferenc, a Mária keresztények segítsége-templom plébániai kormányzója a közösség lelki életének szolgálatát; Kuzmányi István a temetést, mert diakónusként ezek alkalmával kerül a legközelebb az emberekhez.

A paphiány okaiként András atya a „hívőhiányt” és az elköteleződési krízist jelölte meg. Kevés hívőből kevés pap lehet, és az elköteleződésre való képtelenség nemcsak a papi hivatások ritkulásában, hanem a házasságok számának csökkenése és a szakmaválasztás terén is megmutatkozik. László atya szerint lehet, hogy Isten ma is ugyanannyi papi hivatást akar adni, mint korábban, csak kevesebben hallják meg a hívását. De az is lehet, hogy kevesebbet ad. Hogy ennek mi lenne az oka, jelentése, azt nem tudhatjuk. De egyszer talán megértjük.

Miért helyezik át olyan gyakran az atyákat? Kálmán Antal szerint a kérdésből a papok iránti szeretet csendül ki. Papja válogatja, hogy mennyire sűrű a „helyezgetés”. A káplánoknak ez a sorsa, mert szükséges, hogy új meg új helyeken szerezzenek tapasztalatokat.

Egy hölgy szerint régebben a világegyházban és hazánkban egységes volt a szentmise közbeni liturgikus testtartás (mikor állunk, mikor ülünk), mára ez megváltozott. Miért? Matolcsy atya szerint praktikus szempontok döntenek, nagyobb a szabadság, ez stílus kérdésévé vált. István hozzáteszi: a Szentszék engedélyével idehaza eltérünk a római liturgia rendelkezéseitől (például az eucharisztikus ima alatt – az átváltoztatás szavait kivéve – végig állnak az emberek a szentmisén, itthon ülünk), és a kérdésben a magyar püspöki konferencia döntése a mérvadó. A kivétel indoka, hogy mint „lovas nemzet” ülve is ki tudjuk fejezni a tiszteletünket. Hogy mikor csatlakozunk a világegyház gyakorlatához, a jövő kérdése.

Mit csinál a pap mise után? Hodász atya szerint ahány pap, annyifélét. Ő például egy időben egyszerre volt egyetemi, iskola- és plébánián szolgáló lelkész, ebből adódóan sokféle teendővel. Plébánosként pedig olyasmikkel is foglalkoznia kell, amikhez semmi kedve, például pályázatírással, vízszerelő hívásával.

Mivel segíthetik a hívek legjobban a papjaikat? András szerint imával és nutellával, valamint visszajelzésekkel; Matolcsy atya úgy gondolja: mindenki mindenfélével, amire képes és hajlandó; László szerint olyasmikkel, amik lehetővé teszik számára, hogy papi feladataira koncentráljon. Antal annak örülne, ha a hívek jobban szeretnék egymást, és nem késnének a misékről; Ferenc a hívek különféle szakértelmeire építene, és arra, hogy önként, szívesen felajánlják a segítségüket, méghozzá rendszeresen; István a minden területen megnyilvánuló aktív jelenlétben látja a kulcsot.

Egy úr szeretné, ha a papok többször szólnának be „a világnak” különböző témák, mint például az LMBTQ ügyében. András szerint ő teszi ezt, de nem könnyű a helyzete, mert olyankor támadják. Emiatt nagyobb támogatást igényelne a hívektől.

Vannak-e a papoknak saját közösségeik? Vannak, általában többféle is, válaszolja Antal. Ő például egy ökumenikus lelkészi közösségnek is tagja. Lesz-e más kerületekben is „előkongresszus”, mint Angyalföldön – záporozik a következő kérdés? Ha csinálják, lesz, mondja ismét Antal.

Miért ritka a két szín alatti áldoztatás? László szerint is lehetne gyakrabban, Kálmán ismét praktikus okokat emleget. Nagy templomban nehéz megvalósítani, inkább kisközösségekben reális lehetőség.

Mi volt a legfurcsább ajándék, amit kaptak? Erre mindenki válaszolni akar, Hodász András azonban inkább a legjobbakat emlegeti: a legemlékezetesebb ilyen egy nagy befőttesüveg volt, sok kis cédulával, amelyre az érte vállalt áldozataikat (például böjt, rózsafüzérmondás) írták fel az ajándékozók; de a házikolbásznak, házilekvárnak is mindig nagyon örül. Monostori László egyszer almás pitét kapott, de borítékban, postai úton juttatták el hozzá, ezért úgy kellett „kikanalazni”. Kálmán Antalnak egy idős hölgy elhunyt férje pulóverét adta ajándékba, amikor pedig vendégségbe hívták, jeges kocsonyát kellett ennie, mert a kezdő háziasszony kocsonyája csak lefagyasztva maradt egyben. Erdődi Ferencnek függőágyat ajándékoztak, de nem tudta, hová függessze, Kuzmányi Istvánnak pedig a borkészleteit duzzasztották fel végletes mértékben.

Fotó: Ambrus Marcsi/NEK

Kiss Péter/Magyar Kurír