Isten lábnyomai

A Szentháromság titkát megsebzi, ha túlontúl kiszolgáltatjuk az emberi okoskodásnak. Szólnunk kell ugyan Isten egységéről, egyetlenségéről, ahogy Bolberitz professzor számtalanszor emlegette őt: a végtelen Abszolútumról; ám mégis Isten háromságának, vagyis közösségiségének titka áll a mostani ünnep középpontjában. Így könnyebben közelebb kerülhetünk a hittitokhoz. Ahogy a Szent Pál-i levélből hallhatjuk ezen a hétvégén: a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal! (vö. 2Kor,13,13)

Isten háromságos titka rávilágít arra, hogy

ez a közösség csak olyan párbeszéden alapulhat, amelyet úgy hívunk: szeretet.

Az Atya kimondja Igéjét, aki nem más, mint a Fiú. A Fiú teljességgel viszonozza az Atya megszólalását, egész lényét az Atyának szóló válasszá teszi – mindezt a Szentlélekben, aki a szeretet köteléke a Szentháromságban. És ne is bonyolítsuk tovább ezt a misztériumot, hanem nézzük meg a teremtett világban nyomon követhető isteni lábnyomokat.

Ahogy egy folyónak van forrása, folyása és torkolata, ahogy egy fának van gyökere, törzse és lombkoronája, az mind-mind a háromságos misztériumot tárja elénk.

Ám Isten legszebb szentháromságos lábnyoma mégis a család mint közösség: anya, apa, gyerekek; vagy más nézőpontból: szülők, nagyszülők, unokák.

Nem véletlen, hogy a kísértő támadásainak középpontjában éppen ez utóbbi lábnyom áll. Mert persze, sérülnek az ökológiai lábnyomok is, a vizeink, a fák, a virágok, de a gonosz első számú célpontja mégis a család mint szeretetközösség. A gonosz lélek egyik ógörög elnevezése: „szétdobáló”. A válási statisztikákat nézve több mint ötven százalékos sikerrel végzi a tevékenységét. A legszentebbről is azt hazudja, hogy eleve kudarcra van ítélve csakúgy, minden kezdődő isteni lábnyom további sorsa. Ne hallgassunk a negyven-egynéhány másik százalékról! Arra való, hogy lámpatartóra tegyük! Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elrejtsük a kincsünket, hanem hogy életünk, méghozzá örök életünk legyen!

A Szentírás utolsó könyve elénk tárja és előrevetíti az emberiségnek ezt a nagy drámáját. A teremtő Istennel szemben ott áll a sátán, szidalmazza, gyalázza az egész teremtést s magát a Teremtőt (vö. Jel 12,10), éjjel-nappal vádat emel, és azt akarja bizonyítani, hogy nincsenek igazi szeretetközösségek, az emberek igaz volta mindig csak külsőség…Bizonyítani akarja, hogy Isten nem jó, s tévedett, amikor megteremtette a világot és benne a teremtés koronáját.

A koronát sokszor nem érdemeljük meg, de jár! Nem gyarló emberségünknek, hanem a belénk ültetett isteni képmásnak. Nem hamis hitvédelem tehát kiállni a jó mellett, a kísértő hazugságaival és féligazságaival szembehelyezni a teljes és abszolút igazságot, s megvédeni és védelmezni Isten legértékesebb lábnyomait.

Szerző: Fekete Szabolcs Benedek 

Magyar Kurír