Jacques Philippe: Tanulj meg imádkozni!

A könyv szerzője szerint a hűséges és kitartó imádkozás erős motivációt feltételez. Azzal a szilárd elhatározással kell a „még oly nehéz útra lépni”, hogy megéri a fáradságot, hiszen a hűség pozitív gyümölcsei mellett eltörpülnek azok a gyötrelmek és nehézségek, amelyek elkerülhetetlen velejárói az útnak. „Szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni” – így buzdít Jézus is minket az evangéliumban (Lk 18,1).

Jacques Philippe atya leszögezi: a legtöbb gyümölcsöt az engedelmes szeretet és bizalom termi. Ha imádság közben nem az a vágy vezérel minket, hogy valamit elnyerjünk, hanem bizalomra épített engedelmességgel válaszolunk Isten hívására, akkor többszörösen gazdagodunk és épülünk.

Isten tudja, hogy mi a legjobb számunkra, „és ezzel kell megelégedni”.

Nem szabad, hogy haszonelvű módon gondolkodjunk az imáról, a hatékonyság és a nyereségvágy logikájába zárkózzunk, „mert ez mindent megmételyezne”. Időt kell szentelnünk az imára, megerősíthet ebben bennünket Keresztes Szent János, amikor azt írja: „Az ima elől futó távolodik mindattól, ami jó.”

A kötet írója csodálatosnak nevezi, hogy miközben az ima révén megtanuljuk, hogyan lehetünk magányunkban jelen Isten mellett, ezzel együtt azt is elsajátítjuk, hogyan lehetünk jelen mások számára. Azoknál az embereknél, akik régóta élnek imádságos életet, észrevehetjük: úgy fordulnak készségesen mások felé figyelmes jelenlétükkel, meghallgatásra készen, ahogy arra az egész életüket „mozgalmas aktivitásban” töltő emberek nem igazán képesek. „Az imádságból tapintat, tisztelet és figyelem születik, ami értékes ajándék azoknak az embereknek, akik a mi utunkon járnak.” Az imádság és a felebaráti szeretet, a másik ember gondjaival való együttérzés szorosan összetartozik. Keresztes Szent János sorai szerint „Magától értetődő igazság, hogy a felebarátunk iránti együttérzés annál erősebb, minél jobban kapcsolódik össze a szeretetben a lélek az Istennel; minél nagyobb ugyanis benne a szeretet, annál inkább kívánja, hogy ugyanazt az Istent mindenki más is szeresse és tisztelje. És minél jobban vágyódik erre, annál inkább dolgozik rajta, imával, de mindenki más számára lehetséges eszközzel is.”

Philippe atya vallja: életünk középpontjában minden körülmények között Istennek kell maradnia. Ha imádkozunk, természetesen nem nyerjük el azonnal a békét, a boldogságot, a biztonságot, de a szerző számára nem kétséges: „… kitartó imánkkal a remény és a hit szárnyán konkrétan Isten elé emeljük mindazt, amire vágyunk, s amit irgalmától remélünk és várunk, lassanként meg is kapjuk.” Emberi kapcsolataink területén ez az alapvető tényező egyensúlyt teremt, és segít minket abban, hogy ne követeljünk másoktól olyan dolgokat, amelyeket nem tudnak megadni nekünk, mert fordított esetben mi sem tudnánk megadni nekik, emberi gyarlóságunk, tökéletlenségünk miatt. Mindez azonban nem vonja kétségbe annak igazságát:

„Minél inkább Isten az életünk középpontja, s minél inkább tőle várunk mindent, csak és kizárólag tőle, annál nagyobb az esélyünk, hogy kapcsolataink harmonikusabbak és boldogabbak lesznek.”

A könyv szerzője arra is felhívja a figyelmünket: nincs jogunk követelőzni Istennél, bármiféle előjogot vindikálni magunknak, ha valami jót cselekszünk, üdvös számunkra, ha mindig jól fejben tartjuk, Isten ajándékai teljesen ingyenesek, máskülönben a vele való kapcsolatunk, ugyanúgy, ahogy másokkal is, torzulhat. „Amikor Isten meghallgat bennünket, akkor azt nem az érdemeinknek és a jó tulajdonságainknak köszönhetjük, hanem az irgalmának és szeretete ingyenességének. Nem jogunk, hanem ajándékunk imáink meghallgatása.”

A kötet szerzője figyelmeztet: keresztény ember nem elégedhet meg azzal, hogy rendszeresen időt szakít az imádkozásra, hiszen folyamatosan kell imádkoznia, és mindig egységben kell lennie Istennel szeretetben és imádásban, mert valódi életét ebben találja meg. Isten is szünet nélkül szeret minket, és gondol ránk, „úgy helyes tehát, ha mi is hasonlóan viszonyulunk hozzá, és vég nélkül a jelenlétében maradunk”.

Üdvös, ha minél sűrűbben gondolunk Istenre, ha szeretjük őt és szívünkben szüntelenül imádjuk. Lisieux-i Szent Teréz mondta egyszer: „Azt hiszem, soha nem múlt el három perc sem, hogy ne gondoltam volna a Jóistenre.” Philippe atya szerint „hétköznapi tevékenységeink közepette is kívánatos, hogy képesek legyünk szívünkben folyamatos figyelemmel tekinteni Isten jelenlétére”. Ez nem könnyű, mert nagyon szétszórtak vagyunk, ezért hosszú távú munka lesz, amelyhez az isteni kegyelem különös segítségére van szükségünk. Tökéletesen sosem fog sikerülni, „de szép dolog törekedni erre, és az igazi boldogság bizony ott rejtőzik”.

A könyvet Száraz Katalin fordította.

Jacques Philippe: Tanulj meg imádkozni!
Szent István Társulat, 2021

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír