Karin Seethaler: A szemlélődő ima gyógyító ereje

A szerző rámutat: a szemlélődés a keresztény misztikus út megnevezése. A misztika a vágyott egyesülést jelenti az isteni léttel. A misztikus egyesülés nem racionális ismereteken keresztül, hanem belső megtapasztaláson és közvetlen megélésében valósul meg. Karin Seethaler hangsúlyozza: a szemlélődés Isten ajándéka, „nem rendelkezhetünk felette, nem birtokolhatjuk. Befogadjuk azt, ami van, engedjük, hogy hasson ránk és történjék, ami történik. Közben hagyjuk, hogy elbékéljen bennünk az akarat, az értelem és minden érzelem.” Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a szemlélődés passzív történés lenne. Nem az, hanem befogadó. A szemlélődő teljesen éber, nyitott Istenre, „éber, élénk érdeklődéssel szüntelenül kitart a jelenben”, és befogadja azt, ami az „itt és most”-ban történik.

Karin Seethaler kiemeli: bár az ember az isteni felé akar fordulni a meditációban, mégis azt tapasztalja, hogy állandóan visszahajlik önmagára: gondolataira, érzéseire, elképzeléseire, gondjaira, terveire, vágyaira, hibáira, hogy gyorsabban haladjon előre, mindent jól és helyesen végezzen, hogy más legyen, mint amilyen most. Mindezeket azonban el kell engedni, mert ezek hatására könnyen azt gondolhatja a meditáló: „Én erre képtelen vagyok. Nem tudok ezektől elszakadni.” Ez a meglátás helyes, „hiszen saját erejéből képtelen rá. Végső soron ugyanis kegyelem, vagyis ajándék, ha sikerül megszabadulni kis világunktól, mely annyira eltölt minket. Senki nem ajándékozhatja meg ezzel önmagát. De a befogadására felkészülhetünk.”

A meditációban megtapasztaljuk, hogy nem tarthatjuk meg azt, ami boldogít, és nem építhetünk rá. El kell határoznunk, hogy „most, úgy ahogy vagyok, Isten jelenlétébe helyezem magamat, és befogadom, amit Jézus neve számomra közvetít.” Az Isten felé fordulás állandó gyakorlást, megtérést jelent. A megtérésben az ember megnyílik a Szentlélek felé. A könyv írója a szentek példáját említi. „Útjukra nem a tökéletlenségük sikeres kiirtása és kiküszöbölése jellemző, hanem az, hogy határozottan és állandóan Isten felé fordultak. Gyengeségeiktől és hibáiktól függetlenül Krisztusra irányultak.”

Istenkapcsolata érdekében a meditáló személy figyelő magatartással kész megnyílni Isten jelenlétére. Azt viszont csak emberi kapcsolatain keresztül mérheti le, hogy ez milyen mértékben sikerült. Valóban figyelek-e másokra, próbálok segíteni nekik, ha szükséges, megvalósítom-e az irgalmasság lelki és testi cselekedeteit (Mt 25,40). Rendkívül fontos, hogy mindig tartsuk szem előtt: a meditációban, az Istennel való kapcsolatban nem valamilyen pszichés zavar elhárítása a cél, s nem is az, hogy megváltozzak, s ezáltal jobb ember legyek. A szemlélődő ima lényege az a tapasztalat, hogy Isten „aktuális teljesítőképességemtől és pillanatnyi közérzetemtől függetlenül már most megerősít, elfogad és mélységesen szeret, úgy, amilyen vagyok.”

A szerző hangsúlyozza, hogy a nehéz és fájdalmas időszakok mellett éppúgy megtapasztalhatjuk a nyugalom, a belső béke és meghittség időszakait is a meditáció alatt. Ezek a tapasztalatok megerősítenek Isten felé vezető utunkon. Fontos azonban tudnunk, hogy Isten gyógyító jelenléte akkor is működik bennünk, amikor „személyes keresztünkkel, vagyis nyugtalanságunkkal, türelmetlenségünkkel, tehetetlenségünkkel, fájdalmunkkal szembesülünk.” A gyógyulás akkor kezdődhet el, ha az ember nem menekül a fájdalmak elől. A személyiség részeivel való találkozásában „mintegy mustármagként olyan erő kezd benne növekedni, melynek köszönhetően sikerül túlnőnie önmagán. Mélyreható gyógyulást és változást idéz elő benne mindaz, amihez beleegyezését adja és amit talán bizonyos megadással enged megtörténni.”

Kiemeli továbbá, hogy a meditációban azt gyakoroljuk, hogyan őrizzük meg a kapcsolatot Jézussal, „még ha a legkülönfélébb érzések és gondolatok hullámai nyaldosnának is. A belső hullámzások ellenére is a jelen és Jézus felé fordulunk. Nem az a cél tehát, hogy kitérjünk a belső zaklatottság elől és békésen »vitorlázgassunk« a szemlélődő ima alatt. Nem mi döntjük el, mikor ragyogtatja fel napját fölöttünk az Isten. Mi csak annyit tehetünk, hogy újból és újból jelenléte felé fordulunk, és szilárdan kitartunk Jézus nevénél, ahogyan a tengeren is erősen kell kapaszkodnunk a kormányrúdba, és ügyelni kell, hogy a hajó helyes irányba tartson.”

Karin Seethaler nem ringat bennünket hamis illúziókba, tapasztalatai szerint ugyanis meditáció közben túl sok nemkívánatos gondolata támad az embernek, és a legnagyobb erőfeszítések ellenére is, csak ritkán sikerül teljes lelkével Krisztus felé fordulnia. A teológus szerző azonban nem lát ebben semmi negatívumot. Önmagában már azt is kisebbfajta csodának minősíti, hogy az ember tudatosan Istenre bízza az időt, és meditációja alatt nem engedi, hogy a szemlélődést megzavaró gondolatai eluralkodjanak rajta, hanem újból és újból a jelen és Jézus neve felé fordul. „Ez az Isten felé való fordulás összhangba hozza önmagával. Isten rögtön megjutalmazza a reá irányuló fáradozást – s nem csak majd a túlvilágon.”

A könyvhöz Jálics Ferenc SJ írt előszót.

(Korda Kiadó, 2016.)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír