Kavalecz Imre volt MÁV-szóvivő, a Szent István-bazilika ministránsa: Megkaptam a hit kegyelmét

– Hogyan alakult az élete 1984 tavaszáig, amikor is létrejött a Mávinform, amelynek alapító tagja lett?

– Szikszón születtem 1958 novemberében. Édesapám a vasútnál dolgozott, édesanyám háztartásbeli volt, nevelte a húgomat és engem. Szikszó Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében fekszik, valamivel több mint ötezer lakosú kisváros, Miskolctól tizenöt kilométerre. Nagyon szép hely. Itt jártam általános iskolába; szívesen emlékszem vissza a tanáraimra, barátaimra, rokonaimra. A szüleim és a nagyszüleim is mélyen hívő katolikusok voltak, vallásos szellemben neveltek bennünket. Hittanra is jártam. Abban az időben csak a templomban volt hitoktatás. Az általános iskolában a tanáraim valahogy megtudták, hogy hittanra járok. Emiatt csak négyest kaptam magatartásból. Édesanyám megkérdezte az osztályfőnökömet, mi a baj Imrével, ő pedig azt válaszolta: megsúgom, nincs vele baj, csak az, hogy hittanra jár. Ám ez nem riasztott el, azután is jártam, nagyon jó papok tanítottak bennünket.

– Nem vetődött fel Önben, hogy pap legyen?

– De igen, méghozzá nagyon korán, hatodikos-hetedikes koromban. A szüleimmel úgy terveztük, hogy a győri bencés gimnáziumba jelentkezem majd, mert a másod-unokatestvérem is odajárt. Hetedikes koromban el is utaztam hozzá Győrbe, végigvezetett a városon, néhány tanárának is bemutatott. Ő nem akart pap lenni, érettségi után a szikszói vasútállomásra került. Rendszeresen hordtam neki az ebédet a Babetta motoromon. Amíg ő ebédelt, én a vonatokat figyeltem. Ez nagyon megragadott, „megcsapott a mozdony füstje”. Ezért aztán végül nem a győri bencésekhez jelentkeztem, hanem Miskolcra, a vasútforgalmi szakközépiskolába. Ott is érettségiztem 1977-ben. Azután pedig a vasútnál dolgoztam Felsőzsolcán, Tárnokon, Miskolcon és Szerencsen, különböző beosztásokban, forgalmi szolgálattevőként, forgalomirányítóként. Elvégeztem a tisztképzőt is, egy darabig állomásfőnök voltam, majd oktatótiszt Szerencsen.

– Elérkeztünk 1984-ig, amikor megtalálta a mávinformos munka. Hogyan történt ez?

– A rendszer bevezetéséről 1984 tavaszán döntött a MÁV vezérigazgatósága. A cél az volt, hogy a Főinform és az Útinform mintájára a Mávinform a médián – az MTI-n, a Magyar Rádión, a Magyar Televízión, az újságokon és később a képújságon– keresztül gyorsan és hatékonyan juttassa el a lakossághoz az utazást érintő friss híreket. A végső szót Bajusz Rezső, a vasúttársaság vezérigazgatója mondta ki.

– Ha jól tudom, ez Európában egyedülálló kezdeményezés volt akkoriban.

– Így van.

Egyedül az olaszoknál volt valami hasonló, vasútrádiót és -tévét működtettek, de ők egyéb információkat is megosztottak a hallgatókkal, nézőkkel.

A Mávinform csapata kezdetben három főből állt: Benik Zsuzsa a MÁV kereskedelmi vonaláról érkezett, Varsányi Antal a társaság forgalmi területéről, én pedig a szerencsi vasúti főnökségtől. Többen is érdeklődtek a munka iránt: amikor a MÁV-on belül meghirdették a mávinformos pozíciókat, harminc-negyven ember jelentkezett. Közülük választottak ki hármunkat. Nekünk kellett kitalálnunk a tájékoztatás konkrét témáit is, hiszen nem volt előttünk minta. A Mávinform 1984. július 1-jétől naponta tizenegyszer jelentkezett be a rádióban – ebből háromszor a Reggeli krónika című adásban –, valamint reggel 9-től este 9-ig kétóránként közölte a friss vasúti híreket. Az utazók így hozzájuthattak az őket érintő legfontosabb információkhoz. Értesülhetek a balesetek miatti késésekről, a vágányzárok miatti vonatpótlásokról, a menetrendváltozásokról.

– Több mint negyven éven át dolgozott a Mávinformban mint alapító tag. Mondhatjuk, hogy Ön volt a MÁV hangja és arca. Mikor lett szóvivő?

– A Mávinform mindig a sajtóhoz tartozott, a kommunikációs területhez. Több mint negyven évig voltam mávinformos, aztán 2003-ban új vezetőség érkezett, és ők felvetették, hogy kellene a MÁV-nak egy szóvivő. Jól ismerték az addigi tevékenységemet. Bemondtam híreket a Kossuth rádióban és az egri Katolikus Rádióban is. Így rám esett a választás. 2004-től 2009-ig szóvivő, majd sajtófőnök is voltam. A szóvivőség nagy kihívást jelentett, mert a MÁV-nak addig nem volt még szóvivője. Mindent meg kellett tanulnom.

– Milyen feladatai voltak?

– Elsősorban a médiát kellett tájékoztatunk. Sajtótájékoztatókat tartottunk menetrendváltozásokról, a tarifarendszer esetleges átalakításáról, vasútbiztonságról. Mivel sok baleset történt a vasúti sorompóknál, a Biztonsági Igazgatósággal kampányfilmet készítettünk, melyben felhívtuk a figyelmet a veszélyekre. Akkoriban több kereskedelmi tévé is beindult, előfordult, hogy hetente kétszer-háromszor szerepeltem a híradókban. Sajnos legtöbbször a vasúti átjáróknál történt balesetekről, vezetékszakadásról vagy a szélsőséges időjárás okozta problémákról adtam tájékoztatást.

Soha nem felejtem el, hogy 1987-ben, amikor még az ideinél is keményebb volt a tél, hetvenkét órán keresztül talpon voltam, alvás nélkül.

Akkor egyébként már külsős riporterként dolgoztam a Magyar Rádióban.

– Gondolom, riporterként interjúkat is készített…

– Igen. Rendszeresen dolgoztam a Napközben című műsorban, amelynek Petress István volt a szerkesztője, később pedig Stefka István.

Először csak a közlekedéssel kapcsolatban készítettem riportokat – vasút, Volán, egyebek –, később pedig már az élet minden területéről. Beletanultam.

– Egy szóvivőnek artikuláltan, jól érthetően kell beszélnie. Önnek ezzel soha nem volt gondja. Kitől tanult meg szépen beszélni? Szereti például a verseket?

– A középiskolában kiváló magyar- és történelemtanárunk volt, megszerettette velünk a versolvasást. Otthon mindig hangosan tanultam, a verseket is. Szerettem a költészetet. A mávinformosoknak természetesen meg kellett tanulniuk a helyes artikulációt ahhoz, hogy a médiában beszélhessenek. Ezért beiskoláztak bennünket, három hónapon keresztül hetente egyszer foglalkozott velünk Fischer Sándor, aki a Színház- és Filmművészeti Főiskolán oktatott; a rádiósokat és a televíziósokat is ő tanította a szép, érthető kiejtésre. A rádió mikrofonbizottsága előtt kellett vizsgáznunk a mikrofonengedély megszerzéséért. Mindhármunknak sikerült. Tanulás céljából egyébként gyakran hallgattam a híres bemondókat, Bőzsöny Feri bácsit, Szalóczy Pált, Horváth Lajost. Amikor 1980-ban Budapestre jártam a tisztképzőbe, néhány barátommal gyakran elmentünk a régi Nemzeti Színházba, a Hevesi Sándor térre, csodáltuk a nagy színészek, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Major Tamás, Gobbi Hilda, Váradi Hédi játékát. Sinkovits Imrét személyesen is ismertem. Gyönyörűen mondta a verseket, hál’ Istennek, ezek még ma is meghallgathatók.

– Vannak kedvenc költői?

– A legjobban Vörösmarty Mihályt szeretem, különösen a Gondolatok a könyvtárban című költeményét. Ez a vers minden kor minden embere számára megfogalmazza az élet célját: „Mi dolgunk a világon? küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért.”

Ne csak tengjünk a világban cél nélkül, hanem hozzuk ki magunkból a legjobbat, mindenki a maga területén.

– Harminchat éve ministrál a budapesti Szent István-bazilikában. Mi ennek a története?

Megkaptam a hit kegyelmét, s azt is nyugodtan mondhatom: a Jóisten a tenyerén hordoz engem.

Említettem, hogy kamasz koromban pap akartam lenni, de végül nem lettem. 1991-ben azonban elkezdtem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia szakát, levelező tagozaton. Olyan tanárok tanítottak, mint Bolberitz Pál, Rózsa Huba, Tarjányi Béla. És persze Erdő Péter bíboros, prímás, aki mellett sokszor ministráltam már a főpapi szentmiséken. 2000-ben diplomáztam. Gyermekkoromban Isten azt mondta: na jól van, legyél vasutas. Évtizedekkel később pedig így szólt hozzám: bár nem lettél pap, mégis, végezd el a katolikus egyetemet, mert hasznosítani fogod az ott tanultakat.

A kérdésére válaszolva, mert ez is a történethez tartozik: 1975-ben a gimnáziumi osztályommal feljöttünk Pestre, és megtekintettük a bazilikát is. Leültem az első padba, imádkoztam. Közben fölnéztem a főoltárra, és megcsodáltam a két méter magas, carrarai márványból készült Szent István-szobrot. Felsóhajtottam: Istenem, milyen jó lenne egyszer imádkozni itt! Később, 1989–1990-ben, a rendszerváltozás kezdetén rádióriporterként jártam a bazilikában. Akkoriban végezték a templombelső felújítását. Szabó Géza kanonok atyát kerestem. Leültünk a kilencvenhat méter magas kupolában, és beszélgettünk. Géza atya úgy vált el tőlem, hogy azt mondta: nagyon jó volt a beszélgetés, köszöni, szeretettel várnak a misén is. Ez húsvét előtt történt. A feltámadás ünnepén már ott voltam a szentélyben, de még csak civilként. Ezután rendszeresen részt vettem a hétköznap esti hat órás miséken. Egyszer aztán elkezdtem ministrálni Földi Endre atyának. Géza atya pedig közölte: most már az ünnepi asszisztenciában is várnának.

Ki kell emelnem Máté Istvánt, ő volt a főceremonárius akkor. Bevett a bazilika asszisztenciájába. Azóta ott vagyok, immár harminchat éve. Áldott emlékű Szabó Géza atya nagyon jó ember, valódi pap, lelkigondozó volt, szerettük. Mindenkihez volt egy jó szava.

A hitéletem a bazilikában teljesedett ki.

Sok papnak, főpásztornak ministráltam, mindenkiről csak a legjobbat tudom mondani. Mindegyikük elismerte, és ma is elismeri a mi kis csapatunk – általában tizen vagyunk – oltárszolgálatát. Hálát adok a Jóistennek, hogy megkaptam ezt a kegyelmet az életemben, és oltárszolgálatot végezhetek Budapest főtemplomában, az esztergomi bazilika társszékesegyházában. A középiskolai óhajom-sóhajom felszállt a mennybe. Ha kerülő utakon is, de végül mégiscsak az Egyházat, Istent szolgálom. Ezért vallom, hogy Isten a tenyerén hordoz engem.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. február 8-i számában jelent meg.