Kedves volt és vidám, mindenkire rámosolygott – Unokahúga emlékezik Bódi Mária Magdolnára

A család legnagyobb lánygyermekeként a Mária nevet két ágon is örökölte, ráadásul szeptember 8-án, Kisasszony napján született, és 12-én, Mária-napon keresztelték. Kisebbik húgát Magdolnának hívják, így a szent életű Bódi Mária Magdolna nevét továbbvitte a család.

– Hogyan emlékszik vissza a nagyszüleire, Magdi szüleire?

– Két évvel Magdi halála után, 1947-ben születtem. Én vagyok a legidősebb unoka, a húgaim három, illetve nyolc évvel fiatalabbak nálam. A nagyszüleimnek volt három hold földjük és egy kis szőlőjük Litéren. Sokáig a nagymamáék mellett laktunk, szinte állandóan velük voltam, aztán amikor már a kisebbik húgom is megvolt, a szüleim lakást kaptak a Nitrokémia-gyártelepen. Rajongtam a nagyszüleimért, és borzasztóan szerettek engem. A nagyapámtól, aki kocsis volt, általában tartottak az emberek, mert erős, jó kiállású, nagyhangú, lobbanékony természetű férfi volt. Sokszor felültetett a szekérre, emlékszem, mennyit csacsogtam és énekelgettem út közben. A nagypapa soha senkinek nem engedte, hogy bántsanak bennünket. Azt mondta: üti az élet eleget a gyerekeket, nem szabad bántani őket.

Magdi az édesapjára is hasonlított, a szemeit biztosan tőle örökölte.

Nagypapa csinos férfi volt, nagyon szép, dús hajjal. A kedvenc időtöltéseim közé tartozott, hogy amikor hazajött, a háta mögé kerültem, és játszottam a hajával.

Nagymama, szegény, beteges volt, meghajlott a háta, csak úgy tudott kiegyenesedni, ha megtámasztotta magát. De így is borzasztóan sokat dolgozott. Vidám, aranyos, tündéri teremtés volt, olyan jókat tudtunk együtt kacarászni, hogy a könnye is kicsordult. Rengeteget játszott velünk, például azt, hogy „Csősz bácsi, lopom a búzáját”. Sokat mesélt nekünk, nagyon szépen beszélt, erdélyiesen, és még román mondókát is tanított nekünk, amire ma is emlékszem. Szívesen adakozott, mindenkin segített. Jánosnak, a kisebbik fiuknak két fia született. Borzasztó nehéz sorsú család volt, mert János első felsége 1956-ban felrobbant a gyárban. A lőporüzemben dolgozott, műszakváltás után történt a robbanás; akik bent voltak, mind meghaltak. A nagyobbik unokatestvérem ekkor öt és fél éves volt, a kicsi meg másfél. A gyerekek a nagyszülőkhöz kerültek. A nagyobbat az anyai nagymama, a kisebbet, Lacikát Bódi mama vette magához, ő nevelte. Lacika nagyon szerette a nagypapát is, sokat huncutkodott vele. Nagypapa 1960-ban halt meg, akkor én még általános iskolás voltam, hetedik osztályos. A nagymama halálakor, 1970-ben már férjnél voltam, Almádiban éltem.

– Magdi életrajzaiban említik, hogy a nagyszülőknek nem voltak hivatalos papírjaik. Honnan származtak?

– A nagymama, Nyika Mária 1918-ban, huszonkét-huszonhárom éves korában Erdélyből, Szilágysomlyóról jött át az egyik nővérével, akinek akkor már volt egy fia. Menekültek a románok elől, Pesten telepedtek le. Nagymama még csak tizenkét éves volt, amikor meghalt az édesanyjuk, akit szintén Máriának hívtak. Egy lámpagyújtás közben felrobbant a petróleum, és úgy megégett, hogy nem tudtak segíteni rajta a zilahi kórházban. A nagymamáék édesapja, Nyika Mihály nem tudta elviselni a tragédiát, öngyilkos lett. Neki ez a második házassága volt, az első felesége is meghalt. Onnan volt két nagy fia, innen is hat gyereke. A szülők halála után a nagymamának el kellett tartania magát. Először gyerekekre vigyázott, bár még ő is gyerek volt.

A nagyapámék a Felvidéken éltek. Négy fiú volt a családban. Nagyapát, Bódi Jánost a testvérei nevelték kiskorától fogva, mert először az édesapjuk, István halt meg egy balesetben, aztán az édesanyjuk, Mária is elment. Ahol éltek, arrafelé nem volt magyar iskola, így a kis Jánost a testvérei szlovák iskolába íratták, emiatt tökéletesen írt és olvasott szlovákul, de magyarul elég rosszul beszélt. Az első világháborúban fogságba esett, megszökött, és Magyarországra menekült. Pesten találkoztak a nagymamával. Apu már itt született, 1918-ban. Mivel menekültek voltak, nem voltak papírjaik, így nem tudtak összeházasodni. Szegény Magdi itta meg ennek a levét, azért nem mehetett apácának, mert törvénytelen gyereknek számított. A háború után azonban a nagyszüleim összeházasodtak, mert akkor már megesküdhettek azok, akik tanúkkal tudták igazolni, hogy hosszabb ideje együtt élnek.

– Hogyan kerültek a Balaton közelébe?

– A nagyapa sokszor belekeveredett valamibe, heves természetű volt. A Balaton-parton keresett állást. Amikor munkát talált Szigligeten, lehozta a nagymamát, aput és nagymama testvérét is a gyerekével. Egy egész családot tartott el. 1921 augusztusában ott, Szigligeten született Magdi. Még egészen kicsi baba volt, amikor odébb kellett állniuk. Először Kővágóörsre, majd Köveskálra költöztek. Ott éltek a leghosszabb ideig, a gyerekek ott jártak iskolába.

– A nagymama ott volt Magdi vértanúságánál, látta, mit tesznek a lányával.

– A nagymama könyörgött az orosz katonának, hogy ne bántsa Magdit, de hiába. A bunkerben Magdi védekezett. Mivel sokszor varrtak a lányokkal, volt a zsebében egy kisolló, azzal sértette meg az orosz katonát a szeme alatt. Már a bunkerben kapott egy lövést, de még ki tudott szaladni. Leesett a kendő a fejéről. Ekkor felkiáltott: „Édesanyám, menjenek innen, én most már meghalok.” Futott fel a lépcsőn, és rögtön ahogy kiért, kapott még egy sorozatot. A második vagy harmadik lövésnél összetette a kezeit: „Uram, királyom! Végy magadhoz”, mondta, és azzal összeesett.

A nagyapa ekkor került elő, hogy hol volt, nem tudjuk. Magdi vérben feküdt a lépcsőn.

Nagyapa felvette Magdit a karjaiba, felemelte, és mutatta az oroszoknak: „Megöltétek a gyermekemet!”

Tudott beszélni velük. Azt mondják, rá is lőttek, de nem találták el. Az oroszok is meg voltak ijedve, mert ilyet nem tehettek, menekülniük kellett. Magdit pokrócba csavarták, csak másnap tudták eltemetni, akkor is csak ideiglenesen. Amikor a harcok véget értek, akkor temették el koporsóban. 

– A nagymama és a nagypapa tudtak beszélni erről a borzalmas tragédiáról, hogy a lányukat a szemük láttára megölték?

– Nem beszéltek róla. Teljesen gyermektelenül maradtak, mert édesapám, Gyula orosz fogságban, János, a nagybátyám meg angol fogságban volt, a nagyszüleim azt sem tudták, hogy élnek-e a fiaik.

János egy füzetbe verses formában leírta az életét, a gyerekkorukat, a háborús éveket, fogságának és hazatérésének emlékeit, édesapám hazatérését. János 1945-ben szabadult a fogságból. Litér határában megkérdezte az emberektől, a Bódiék megvannak-e, élnek-e. Mondták neki, hogy szegény öregek igen, de a lányukat agyonlőtték. Erre János teljesen összeroppant. Utána egyfolytában azért imádkoztak, hogy apu is kerüljön elő. Nagyon hiányzott, ő tartotta el a családot, a földeken, a szőlőben ő dolgozott. Édesapám 1946-ban jött haza, s nem sokra rá megismerkedett az édesanyámmal.

János arról is ír, hogy Magdi borzasztóan eleven kislány volt. Nem volt olyan fa, amit meg ne mászott volna. Csak azután szelídült meg, hogy elkezdett hittanra járni, és megismerte Jézust.

– Milyen emlékek élnek Magdiról a családban?

– Lobbanékony gyerek voltam én is, mint Magdi. Mindig azt mondták: „Tisztára olyan vagy, mint a Magdi”, de keveset meséltek róla.

Azt mondták, hogy kedves volt és vidám, mindenkire rámosolygott az utcán, ahogy jött haza a gyárból.

Szeretett bolondozni. Amikor egyszer nagyon rossz időben biciklivel ment Vilonyára, a hittanra, a pap mondta neki, hogy felveszi az autóba, de Magdi nemet mondott. Szerette a gyerekeket, szépen foglalkozott a lányokkal Litéren. Őrizte, védte a férfiaktól azokat, akik a gyárnál laktak, és mivel határozott volt, a férfiak tartottak is tőle. Máskülönben visszahúzódó és szolid természetű volt.

– A nagyszülei fel tudták dolgozni a tragédiát?

– A nagymama egész életében gyászolta a lányát, mindig feketében járt. Huszonöt évig élt még Magdi halála után, de nem tudta elfelejteni. A nagyapám is megszelídült, ahogy teltek az évek. Keménynek tartották, de azért el-elsírta magát, ha Magdiról mesélt.

Hosszú évtizedekig itt voltak az orosz katonák Szentkirályszabadján, ahonnan az erdőn keresztül gyorsan át lehetett jönni Litérre. A kiskatonák átjártak a kocsmába, és sokszor a nagymamához is bekéredzkedtek, hiszen a falu szélén laktak. Nagymama mindig megetette őket, tojást sütött nekik. Csodáltuk, hiszen Magdit egy orosz katona lőtte le. Erre mindig azt mondta, a fiamnak is adtak enni az oroszok, amikor fogságban volt. Ezek a kis fiatalok nem tehetnek arról, ami Magdival történt. Emlékszem, az orosz katonák még táncolni is tanítottak minket, gyerekeket, és hoztak nekünk színes ceruzákat.

Mivel évtizedekig együtt kellett élni velük, nem lehetett beszélni Magdiról.

Amikor már lehetett, az egész falu elcsodálkozott az életén. Én is ismertem asszonyokat, akik ismerték Magdit, de soha nem beszéltek róla. Amikor Veszprémbe jártam gimnáziumba, a szomszédban voltak asszonyok, akikről jóval később kiderült, hogy Magdi barátai voltak. 

– Ön gyermekkorában tudta, hogy Magdi élete különleges?

– Jól emlékszem arra, hogy Galambos Miklós apát többször járt nálunk az ötvenes években, ő írta meg a második életrajzot Magdiról. Az elsőt pedig Oross István, Magdi nevelője. Ennek címe: Egy fiatal munkáslány életútja a vértanúságig. Galambos Miklós apát bekerült a veszprémi börtönbe valami mondvacsinált vád miatt, ott hallott Magdiról. Elhatározta, ha szabadul, az lesz az első dolga, hogy eljön Litérre, megismerkedik Magdi szüleivel, és megírja az életrajzát. Az volt a véleménye, hogy Magdi a magyar Goretti Szent Mária, hiszen az olasz szent tizenkét évesen szintén a szüzessége védelmében halt meg. Őt a tizennyolc éves szomszéd fiú akarta megerőszakolni. Galambos apát könyvében, a Ketten egy felé – Szent Goretti Mária és Bódi Mária Magdolna útja című kötetben sok kép van, többek között az is, amelyen Goretti Mária szentté avatásán ott ül a nyolcvankét éves édesanyja és az egykori szomszéd fiú is, aki megölte.

Szabó János balatonalmádi plébánostól tudtam meg, hogy a vörösberényi templomban van Goretti Mária-ereklye. Csoda, hogy a két lány ilyen közel került egymáshoz a halála után. Galambos apát úr könyvét 1956-ban adták ki, de persze nem nyomtatásban, mert akkor ilyesmiről szó sem lehetett. Írógépen írták, úgy van összefűzve. Össze is szedtek több példányt, eltüzelték őket, de egyet rejtegetett az édesanyám. Amikor férjhez mentem, odaadta nekem, úgy eldugtam, hogy még a férjem sem tudott róla, egészen addig, míg Temesi József ki nem adatta a Tanúságtétel liliommal, vérrel című könyvét a kilencvenes évek végén. Temesi atya aktualizálta Galambos apát egykori könyvét, kiegészítette a család történetével. Még rólam is írt benne, hogy Marika már iskolás… A könyv elején volt egy kis ismertető, amelyben Temesi atya kérte, hogy ha valaki tud Magdiról, keresse meg. Írtam neki, hogy nálam van Galambos Miklós apát könyve, és szeretném meglátogatni a leányfalusi papi otthonban. Visszajött a levelem azzal, hogy Temesi atya időközben meghalt.

– A család hitére hogyan hatott Magdi élete? Az Ön szülei is vallásosak voltak?

– Édesanyám nagyon vallásos volt, és minket is úgy nevelt. Édesapám nem járt rendszeresen templomba, de nagyobb ünnepekre eljött velünk, minden évben gyónt, és amikor beteg volt, felvette a szentségeket. Sokat forogtak nálunk papok, mert anyukám sekrestyés és harangozó volt Litéren. Én is hamar megtanultam harangozni, szedtem az egyházadót, biciklivel vittem Fűzfőre a plébános úrnak.

Anyukám is ismerte Magdit, mindig mondta nekem, hogy „boldoggá lesz avatva, te még megérheted, de én már biztosan nem”. És igaza lett.

– Bízott abban, hogy Magdit valóban boldoggá avatják?

– Már nem mertem remélni, olyan régóta folyt az ügy. Az ötvenes években eltűntek az iratok, azt mondták, ellopták az érsekségről. A kilencvenes években Szendi József érsek újra elindította az eljárást, először nem sok sikerrel. Amikor Nagy Károly volt a plébános a veszprémi székesegyházban, és elkezdte rendbe tenni a plébániát, a padláson talált egy dobozt masnival átkötve. Latinul rá volt írva: Bódi Mária Magdolna ügye. Az eredeti jegyzőkönyvek voltak. Temesi József lefordította az iratokat, és elkezdték feldolgozni őket. Nagyon sokat segített az anyag összeállításában Kovács Gergely posztulátor, Szakács Péter atya és Varga Tibor levéltáros. Laposa Norbert értesített minket, hogy elfogadták Magdi boldoggá avatását, negyedórát harangozott örömében.

– Volt valamilyen tapasztalata arról, hogy Magdi megsegíti?

– Gyerekkoromban hirtelen nagyon megnyúltam, ráadásul kancsal lettem, befordult a jobb szemem. Pestre vitt az anyukám, meg akarta műttetni. Az orvosok azt mondták, várjunk tizennyolc éves koromig, ha addig nem múlik el, megoperálnak. Felírtak egy szemüveget, aminek a speciális lencséjét Svájcból hozták. Ha feltettem, nem látszott a kancsalság. A szemüveg miatt sokat csúfoltak az iskolában, visszahúzódó lettem, de közben rengeteget imádkoztam, kértem Magdit is. Végzős voltam, amikor észrevettem, hogy ha leveszem a szemüvegem, már nem húz befelé a szemem. Többször nézegettem egy kis tükörben, nem akartam elhinni. Hála Istennek, meggyógyult, nem kellett megoperálni. Biztos vagyok benne, hogy Magdi segített.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 27-i számában jelent meg.