Két kiáltás között

A nagyhét kapujában állunk. Virágvasárnap egyszerre nyitány és összegzés: ujjongó bevonulás és sötét előjáték. Az Úr Jézus Jeruzsálembe érkezik, a tömeg hozsannát kiált, ruhákat és pálmaágakat terít az útra – s már ott rezdül a háttérben a közelgő dráma. A dicsőítés és a szenvedés különös kettőssége feszíti ezt a napot: ugyanazok az ajkak, amelyek üdvözlő éneket zengenek, hamarosan „Feszítsd meg!” kiáltásban törnek ki. A lelkesedés gyorsan átfordul elutasításba, és ez a fordulat nyugtalanítóan ismerős.

Ez a kettősség nem csupán egy történelmi tömeg ingadozása, hanem a világ és az egyes ember drámája.

Bennünk is ott él a lelkesedés és a hűtlenség, a hit és a félelem, az odaadás és az elfordulás.

Hányszor döntünk pillanatnyi hangulatok, félelmek vagy érdekek szerint! A passió nem távoli esemény, hanem tükör: megmutatja, milyen könnyen sodródunk, milyen törékeny az elköteleződésünk, és mennyire rászorulunk az irgalomra és a megváltásra.

A mai világ és a mai Egyház is ebben a feszültségben él. Egyszerre tapasztaljuk az evangélium erejét és az emberi gyengeséget, az igazság utáni vágyat és a közöny súlyát. Sokszor mintha egymásnak feszülne a hit és a kétely, a remény és a kiábrándultság. Nem hátrálhatunk ki a valóság elől: meg kell látnunk a töréseket, a sebeket, a bűnt – a saját életünkben és közösségeinkben is. Ugyanakkor nem veszíthetjük el a hitet és a reményt. A nagyhét arra hív, hogy merjük szemlélni a keresztet, és engedjük, hogy megszólítson bennünket a maga nyers igazságában.

Pilinszky János írja: „Az ember itt a földön nem is annyira lépésről lépésre vándorol, mint inkább keresztről keresztre száll.”

Ez a mondat mély igazságot tükröz. Mindannyian hordozzuk a magunk keresztjét, s időről időre szembesülünk a szenvedés, a veszteség és az értelmetlenség kérdéseivel. A feltámadás ilyenkor távolinak tűnhet, szinte elérhetetlen ígéretnek, mintha csak halvány fény lenne a sötétség végén. Mégis, ez a már beteljesedett ígéret tart meg bennünket a legsötétebb órákban is.

A nagyhét eseményeit egzisztenciálisan megélni azt jelenti: nemcsak emlékezünk, hanem belehelyezkedünk.

Ott vagyunk a hozsannázók között, majd a kiáltó tömegben; ott vagyunk Péter tagadásában, Pilátus vívódásában, a kereszt alatt álló asszonyok csendjében. Látjuk a félelmet, az árulást, a magányt – és talán felismerjük mindezt önmagunkban is.

És végül ott van a bizalom: hogy ez a történet nem a sírnál ér véget. Isten ígérete nem hiábavaló, még ha útja számunkra sokszor érthetetlen is. A kereszt sötétsége mögött már ott pirkad a feltámadás fénye – akkor is, ha még nem látjuk, csak sejtjük. A nagyhét útja erre a bizalomra tanít:

megélni a valóságot, hordozni a keresztet, és közben hinni a feloldásban. Remélni, hogy Isten beteljesíti, amit elkezdett bennünk és a világban.

Szerző: Mogyorósi Ányos OSB

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír