Ki olvas Mezei Andrást? – Néhány szó a költészetben túlélő szavakról

„Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett,
és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”
(Pilinszky János: Ars poetica helyett)

 „Mindaz, ami megtörtént, elképzelhetetlen még annak a számára is,
akivel megtörtént.”
(„Sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok”.
Mezei Andrással beszélget Várnai Pál, Szombat, 2003. január)

Kortárs irodalmi életünk olykor a néhány legbefolyásosabb kiadó irodalmi életének tűnik. Pedig a marketingperiférián is képződnek centrumok. Sőt. Rendszerint széleken készülődik, a kánoni senki földjéről indul, ami új origót érlel szándékaival. Minthogy azonban a mainstream kritika hajlamos főként a mainstream irodalommal foglalkozni, nem meglepő, hogy Mezei András (1930–2008) költői életműve is a feledhetetlen elfeledettek teljesítményi körébe sorolható.

Pályája a fiatal költők Tűz-tánc című antológiájában (1958) vette hivatalos kezdetét. Költészete az újholdas poétikát folytatja (azaz feszes formavilág, tárgyias-vallomásos hangütés, egzisztencialista kérdésirányok jellemzik); versei a magyar–zsidó kettős identitást és a holokauszt földolgozhatatlan tapasztalatát kivételesen szelíd, békés, higgadt tónusokban dolgozzák föl („Mert minden nyelv anyanyelv. Minden nép kiválasztott nép” – írja a Hármas könyv bevezetőjében); s a verstudat nyitottsága közéleti-politikai érzékenységet vegyít ókori kultúrák emlékezetével. Emellett elbeszélői (gondoljunk csak a Szerencsés Dániel című, utóbb megfilmesített regényre) és közírói munkássága is jelentőssé terebélyesedett. Hogy felesége, Székely Magda (1936–2007) szintúgy nagyszerű költő volt: kegyes irodalomtörténeti adalék.

„Ezek a versek egyszerűek, sőt csaknem meztelenek; talán azt kellene mondanom, egyenruhájuk, rabruhájuk van” – írta volt egy kritikájában Prágai Tamás. Egyetértésemet csak azzal toldanám meg: Mezei András szellemtani-művészeti alapképletekre letisztult verskultúrájában mindazonáltal sok stiláris szín és tematikus irány otthonra talált.

Mi minden?

Például szerkezetépítészeti költészetallegória: „Betontömbön gömbvasak / kévéje csupaszon / grammnyi sincs fölösleges / teher a tartóizmokon / melyen megáll az épület” (Formák). A szerelmes bizakodás identitásépítő egzisztencializmusa: „A szögesdrót megváltatik, / mert én Te vagy, s te Én vagyok: / fényes csöndjükkel pártomon / kipeckelt-szájú csillagok” (Szerelem). Ószövetségi, példázatos történet homíliás újraköltése: „…És felemelte már a kést, / melyet tartott az eszme. / A meghirdetett bizalom? / Nézte és leengedte. // Hát úgy tett Isten is vele, / mintha meg lenne áldva / a minden ember és Izsák / föl nem áldoztatása” (Ábrahám). Az eszkatológia és az ökológia horizontjainak egyberajzolódása: „Lesz-e bárka, mely megtelik majd / minden égi és földi fénnyel? / Visszatérnek-e madarak / csőrükben oxigénnel?” (Lesz-e bárka?). A világűr kietlen hidegével szembeállított földi léptékek melegsége: „A rózsa szirmába alvadt nyugalmat / ne cseréld fel. Iramodni a fűszálak hegyén / könnyebb neked itt lent. Boldog a fény, / mit földön hajlítanak, hol tű fokába / fűzi be anyánk az egyszál napsugarat” (Fönt és lent). Hitbéli dilemmák föloldása a szépség véghetetlen szemantikájában: „Ha nincs Isten, sokkal szebb / hinni benne, ha / tőlem való az Ő kegyelme” (Válasz).

Ami másnál talán kegyeletsértő nézőpont volna, az Mezei András versvilágában a mindent átszellemítő irgalom földi nyelvekbe fogadott alakváltozata:

Kegyelem

Milyen szépek a csontrafagyottak!
Lassan járnak és imbolyognak. Egy tiszta
inget adj rájuk Uram.

A megbocsátásra is úgy akadt ennek a költészetnek szava, hogy az ítélkezés elhárítása egyszerre következett a mérlegelni kész aggályosság békéjéből és a személyt nem válogató világlátás ártatlanságából:

Az utcán

Akik szembe jöttek velem,
akik a sárga csillagot  
a mellemen észrevették,
kik e látványról leszakadtak
nehéz lélekkel, s tovább vitték  
a szégyent, áldottak legyenek,
ők is, a lesúnyt fejek,
a mozdulatlanul előre nézők.

Itt az etika metafizikája az ősök hagyatékából világol elő:

József

Kinek szívében nincs irigység,
nem porladnak el csontjai,
bizony, segít a föld alatt is
Istennek világítani.

Végül egy verspélda arra, hogy olykor egy alliterációval („kék az ég” – „kétezer év”) megtámogatott kancsal rím („másutt” – „rásüt”) törődött játékossága is elég, hogy a fogyatkozó szótagszámokból (10-9-10-7) a jambusok a család és a tágabb sorsközösség többrétegű, többgenerációs élményvilágát olvassák elő:

Föltámadás

Jeruzsálem felett ha kék az ég:
anyám szeme, s kékebb, mint másutt.
Ha föltekintek rá, kétezer év
öreg fejemre rásüt.

A címben föltett kérdésre pedig egyszerű a válasz: természetesen nem tudom, ki olvas ma – akár ebben a pillanatban is – Mezei Andrást. De a bizonytalanság áldás, mert helyet készít elő a bizakodásnak. Amely optimizmusom, nem mellékesen, a szerző hozzáállásával látszik rokonnak (a mottóban is idézett interjúból): „…semmit nem tettem meg azért, hogy ezek a versek ismertté váljanak. Azt szeretném, ha valaki önként felfedezné őket.”

Fotó: Fortepan / Hunyady József

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.