Leó pápa záróbeszéde a rendkívüli konzisztórium első napjának végén: Fontos, hogy együtt dolgozzunk!

Ismét jó estét kívánok! Szívből köszönöm mindazt a munkát, amelyet már ezen az első ülésszakon elvégeztünk.

Szeretném azzal kezdeni, hogy megismétlem az egyik titkár szavait, az elsőként felszólaló titkárét, aki arra emlékeztetett bennünket, hogy az út legalább annyira fontos volt, mint az asztalnál végzett munka lezárása. Innen kiindulva szeretnék mindenekelőtt köszönetet mondani azért, hogy itt vagytok! Úgy gondolom, rendkívül fontos mindannyiatok részvétele ebben a tapasztalatban, az Egyház bíborosi testületeként, mely nemcsak nekünk – nem nekünk –, hanem az Egyháznak és a világnak tesz tanúságot a bennük lévő szándékról és vágyról, elismerjük ugyanis annak értékét, hogy együtt vagyunk, hogy

vállaltuk az utazás áldozatát – némelyetek igen hosszú utazást –, azért, hogy együtt lehessünk, és együtt keressük azt, amit a Szentlélek az Egyház számára akar ma és holnap.

Ezért valóban úgy gondolom, hogy ez fontos, még ha nagyon rövid idő is, de számomra is igen jelentős időszak, mert érzem és megtapasztalom annak szükségességét, hogy számíthassak rátok: ti vagytok azok, akik ezt a szolgát erre a küldetésre meghívtátok! Ezért szeretném hangsúlyozni: fontos, hogy együtt dolgozzunk, együtt végezzünk megkülönböztetést, együtt keressük azt, amit a Lélek kér tőlünk.

Ha megengeditek, megismétlek néhány gondolatot a tegnapi, vízkereszt ünnepén elmondott homíliámból. Sokan közületek jelen voltak, de ismét elmondom. „Tegyük fel magunknak a kérdést: van-e élet Egyházunkban?” Meggyőződésem, hogy igen, egészen biztosan. Ezekben a hónapokban – ha korábban nem is lett volna részem benne –, számtalan szép élményben volt részem az Egyház életéből. A kérdés azonban továbbra is adott: van-e élet Egyházunkban? „Talál-e helyet az, ami születőben van? Azt az Istent szeretjük-e és hirdetjük-e, aki újra útra indít?”

Nem zárkózhatunk be, és nem mondhatjuk: „Már minden kész, mindent elvégeztünk, tegyétek azt, amit mindig is tettünk!”

Valóban létezik egy út, és ezeknek a napoknak a munkájával együtt haladunk ezen az úton.

„Az evangéliumi elbeszélésben Heródes a trónját félti, nyugtalanná válik amiatt, amiről úgy érzi, hogy az ellenőrzésén kívül van. Megpróbálja kihasználni a bölcsek vágyakozását, és saját javára akarja fordítani keresésüket. Kész hazudni, mindenre képes; a félelem ugyanis elvakít. Az evangélium öröme ezzel szemben felszabadít: óvatossá tesz ugyan, de egyben bátorrá is, figyelmessé és leleményessé; a már megszokott utaktól eltérő utakat sugall.”

Ez a [találkozás] számomra azon számos megnyilvánulás egyike, amelyekben valóban az Egyház újdonságáról szerezhetünk tapasztalatot. A Szentlélek él, és közöttünk is jelen van. Milyen jó együtt lennünk a bárkában! Az a kép, amelyről Radcliffe bíboros beszélt elmélkedésében ma délután, mintegy azt üzeni: együtt vagyunk.

Lehetnek dolgok, amelyek félelmet keltenek bennünk; ott a kétely: merre tartunk?, miként fog végződni az utunk? Ha azonban bizalmunkat az Úrba vetjük, ha bízunk az ő jelenlétében, sok mindent tehetünk.

Köszönöm döntéseiteket. Úgy gondolom, eléggé egyértelmű a legtöbb asztal döntése, mégpedig nagy többséggel. Az is nagyon fontosnak tűnik számomra a többi felszólalásból, hogy egyik témát sem lehet elszakítani a másiktól.

Valóban sok minden van, amit együtt láthatunk majd. Mi azonban olyan Egyház akarunk lenni, amely nem csupán önmagára tekint, hanem misszionárius Egyház, amely önmagán túlra, a többiekre tekint. Az Egyház nem a bíborosokért, nem a püspökökért és nem is a papságért létezik. Létértelme az evangélium hirdetése. Ezért ez a két téma: szinódus és szinodalitás mint annak a keresésnek a kifejezése, miként lehetünk misszionárius Egyház a mai világban, valamint Evangelii gaudium, a kérügma, az evangélium hirdetése Krisztussal a középpontban: ez a mi küldetésünk.

Köszönetet mondok hát nektek. Ez segít majd bennünket abban, hogy megszervezzük a holnapi két ülés munkáját. A többi téma sem vész el. Vannak nagyon konkrét, sajátos kérdések, amelyeket még át kell tekintenünk.

Remélem, mindannyian valóban érzitek, hogy szabadon beszélhettek velem és a többiekkel, és folytatni fogjuk a párbeszédnek és a megkülönböztetésnek ezt a folyamatát.

Ennyit akartam elmondani. Köszönöm ezt a szolgálatot. Nem tudom, túlléptem-e a három percet. A moderátor igen nagylelkű volt! Szép estét kívánok! Holnap reggel találkozunk.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír