Majd’ ezer év távlatából is tanít a belső útjuk – A ciszterci alapító atyákat ünnepelték Budán

Megszentelt élet – 2022. január 27., csütörtök | 20:30

Szent Róbert, Szent Alberik és Harding Szent István voltak a rend első monostorának apátjai Cîteaux-ban – e franciaországi helységnévből ered a ciszterciek neve. A szerzetesrend január 26-án ünnepli alapító szentjeit. A Szent Imre-templomban ez alkalommal Bérczi Bernát OCist zirci apát mutatott be szentmisét a templom plébánosa, Szkaliczki Örs OCist koncelebrálásával.

Bérczi Bernát a szentmise bevezetésében elmondta, jó tanulni az alapító atyáktól, akik ugyan korban távol vannak tőlünk, de lélekben nem.

Az olvasmány Sirák fia könyvéből a nagy hírű férfiak dicséretét zengte, akiknek nemzetsége örökre megmarad, nevük nemzedékről nemzedékre száll. A Zsidókhoz írt levélből vett szakasz a hit erejét és megvalósulását mutatta be az ősök, Ábrahám és Sára életében. Szent Márk könyvéből az evangélium arról tanított, hogy a gazdagnak nehéz bejutni Isten országába. Isten az, aki üdvözít, embernek ez lehetetlen. Aki lemond, óriási jutalmat kap itt, a földön, és a mennyben is.

A zirci apát homíliájának kezdetén a Cistercium, azaz Cîteaux 1098 és 1134 közötti apátjairól, Szent Róbertről, Szent Alberikről és Harding Szent Istvánról elmondta, hogy hívő, bátor, Isten szeretetétől lángoló emberek voltak, akik megtalálták a szántóföldbe elrejtett kincset, és elhagytak mindent, hogy az az övék legyen. Isten szeretete különleges módon, a szívük mélyét érintette meg, így váltak képessé arra, hogy lemondjanak arról, amiről a mai ember úgy gondolja, lehetetlen. Megharcoltak a csöndjükért, Istennel közös magányukért, a vele való lelki egységért, az igazi emberi szabadságért és lelkük tisztaságáért.

Bérczi Bernát figyelmeztetett: ma, amikor zaklatott az életünk, és a konstans zaj lételeme a modern embernek, van mit tanulnunk az alapító szentektől, akik a kolostor és személyes életük csöndjében találkoztak önmagukkal és Istennel. Ma mindig mindent tudni és megosztani akarunk, ebben mégis elveszik maga az ember, a kapcsolat mélysége és a mondanivaló lényege. Őket a csend befele irányította, abba a mélységbe, ahol a szív mélyén az ember találkozhat Istennel. Arról gondolkodtak, hogyan tehető az emberi lélek alkalmassá Isten tartós és minél teljesebb, tökéletesebb befogadására. Nem vallásosak akartak lenni, hanem egész lényükkel Istent akarták.

Az apát ismertette az alapítók által bejárt lelki utat, melynek első lépcsője önmaguk Isten fényében való megismerése volt. Biztatott, hogyan érdemes magunkra tekinteni:

nem úgy, ahogy a szerepeimben én látom magamat, nem úgy, ahogy mások vélekednek rólam, vagy nem úgy, ahogy a becsvágy vagy a hiúság láttatja önmagamat velem; hanem úgy, ahogy az Isten fénye tükröződik abban az adott élethelyzetben a lelkemen.” 

A lemondásokat azért vállalták örömmel és bátran – magyarázta –, hogy lelkükben helyet készítsenek Istennek: az emlékezetükben, ahol sok bűnnek a szennye és haszontalanság van; az értelmük működésében és az akaratukban, melyet sokszor kísért és rabul ejt az önzés, vagy az áteredő és személyes bűnök következménye.

A szónok a híveknek szegezte a kérdéseket, amiket a mesterek kérdeznének ma tőlünk, kései utódaiktól:

Te mit teszel, hogy lelked lakóhelye legyen Isten jelenlétének?

Mit teszel, hogy kitisztítsd emlékezetedet, megszenteled értelmedet, és önös akaratodat egészen átadd kompromisszum nélkül az Istennek?

Mi az a cselekvési terv, ami szerint te építed a hitedet, lelkedet?”

Felhívta arra is a figyelmet, az alapító atyáknak volt terve hitük építésére, de a lelki építkezésük nem ment nekik sem egyik napról a másikra. Ezért tettek a hármas fogadalom mellett ígéretet a stabilitásra, mely nemcsak a kolostor melletti elköteleződést, hanem az Isten keresésében való kitartást is jelentette egészen a halálig.

Önmagunk megismerésének és átadásának kalandja náluk és nálunk is szükségszerűen nyújtja annak a tapasztalatát, hogy elégtelen az ember – folytatta az apát, majd az evangéliumra utalt: „képtelenek vagyunk üdvözülni, eljutni a megváltóhoz, esélyünk sincs arra a magunk erejéből”. A „kincs”, az „igazgyöngy” vonzza az embert Isten felé, de ahogy közeledünk, úgy tűnik, az még messzebb van. A kudarcok Isten keresésében, önmagunk egyre mélyebb megismerésében nagy bizalomra, alázatra és kitartásra nevelték az alapító atyákat. Felismerték, hogy az üdvösség embernek lehetetlen, de Istennek lehetséges. Kitartásukat Isten megajándékozta olyan kegyelemmel, megtapasztalással és Ővele való lelki egyesüléssel, aminél több nem is lehetséges a földön. A böjtjük, lemondásuk előkészítette őket a misztikus megtapasztalásnak arra a magaslatára, ahol az ember megéli Istennel a teljes egzisztenciális egységet.

Áthatotta emlékezetüket Isten jelenléte, így a múltbeli tapasztatalatok már nem hátráltatták, hanem közelebb vezették őket Istenhez.

Nekünk mennyi olyan tapasztalatunk van, ami hátráltat minket, és ami még Isten kegyelméből a tisztulásra vár?”

– tette fel a kérdést Bérczi Bernát.

Odaadottságukban a kegyelem akadály nélkül át tudta járni értelmüket is. Tiszta és egyértelmű lett annak működése: megértették önmagukat, a világot, és Isten fényében a kapcsolataikat is.

Akaratuk, megtisztítva az önöstől, szabaddá lett. Szabaddá arra az Istenre, aki tökéletessé, boldoggá és szentté akarja tenni az embert. Nekünk sokszor töredékes a szabadságunk, nem vagyunk még igazán szabadok – figyelmeztetett az apát.

Mindez a belső átalakulás külsőleg is tükröződött az alapító atyákon, majd a szerzeteseken is, mellyel kapcsolatosan egy clairvaux-i kolostorba látogató felegyzését idézte a szónok: „A bensejükben ragyogó fény (…) tükröződik arcukon, vonásaiknak, viselkedésüknek elragadó egyszerűséget kölcsönöz. (…) Csak megpillantásukra is nem egyszer műveletlen és elvadult lelkek megindulnak, és a Te szeretetedre lendülnek.”

Beszéde végén a zirci apát arra hívott, keressük a csöndet, Isten jelenlétét, készítsünk annak állandó helyet a lelkünkben: emlékezetünk, értelmünk és akaratunk megtisztításában. Ne sajnáljuk az áldozatot, és ne kössünk magunkkal elvtelen kompromisszumot, hogy így gazdag termést hozzunk, mint a búzaszem, ami a földbe hull.

A szentmise végén Bérczi Bernát arra hívta fel a figyelmet, hogy 21. századi életünkben is mindig van alkalmunk arra, hogy befelé figyelhessünk, Isten jelenlétét kutathassuk, és fellobbantsuk a tüzet, mely megvolt az alapító atyákban is.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria