Mária, Izrael leánya – A mariológia hagyományos témakörét új nézőponttal gazdagító kötet jelent meg

Kultúra – 2021. március 25., csütörtök | 8:01

Megjelent Gerhard Lohfink és Ludwig Weimer Mária, Izrael leánya című kötete a Bencés Kiadó gondozásában. Kovács Zoltán mariológus, az esztergomi Érseki Papnevelő Intézet rektora és az Esztergomi Hittudományi Főiskola dogmatikatanára recenzióját adjuk közre.

Mária, Izrael leánya címmel G. Lohfink és L. Weimer rendkívül érdekfeszítő és aktuális kérdésekkel foglalkozó művét tarthatja kezében az olvasó. A téma a felületes szemlélő számára idegennek tűnhet:

mi köze az „Újszövetség Máriájának” az Ószövetséghez? Hiszen Jézus Anyja személyesen csak az evangéliumokban jelenik meg…

Krisztus az Újszövetség beteljesítője. Édesanyja, a Názáreti Szűz – miként Keresztelő János is – mondhatjuk, hogy az Ó- és az Újszövetség határmezsgyéjén álló, kulcsfontosságú üdvtörténeti szereplő. És itt valóban kifulladna minden további kutatás, netán párbeszéd?

Semmi esetre sem! Vannak olyan közös pontok, melyek a mindannyiunk Istenébe vetett, monoteista hit, a közös vallási gyökerek, hagyományok, kulturális sajátosságok mentén elindulva sok mindenre fényt deríthetnek annak szemlélésében, hogy az ószövetségi választott nép sarja, a Názáreti Lány miért ennyire fontos a keresztények számára, és mik voltak azok az alapvető emberi-lelki-kulturális vonások, melyek emberi, női mivoltát egyszerű, Jahvéban mélyen hívő, és a törvény szerint élő zsidó lányként meghatározták. Ez szolgáltatott szilárd alapot Máriának Józseffel együtt Jézusnak szintén a zsidó vallás és kultúra szerint való nevelésére, és azon emberi dimenziók megteremtésére, melyben az akkori zsidó társadalom tagjaként élhetett és küldetésének teljesítésében elindulhatott. A korábbi és a későbbi dialógus szempontjából az sem lényegtelen szempont, hogy a párbeszéd egymás iránti értetlenkedésből és vallási intoleranciától fűtve reakciók és cáfolatok állandó sorozataként, vagy építő, pozitív, egymástól tanulni hajlandó motivációkkal jelenik-e meg. A kérdést sokszor „elintézzük” annyival, hogy „igen, hát Mária is zsidó volt”. Személyének keresztény kisajátítása – elfelejtve származását – a Zsinagóga és az Ecclesia (Egyház) értelmetlen szembeállításába torkollhat, mint volt is rá példa a történelem során.

Mária – a Magnificatból kiindulva (Lk 1,46–55) – mintegy „megszemélyesíti” az Egyházat, de saját életével, hitével, történetével, várakozásaival megjeleníti Izrael népét is. Az a szemlélet, hogy Máriában még maga az Ősegyház is önmaga képét szemlélte – fokozatosan eltűnt és átadta a helyét Mária „mind makulátlanabb” képének, mely személyének természetes alapjaitól – beleértve a származást is – való túlzott elrugaszkodáshoz vezetett. Mária „zsidó méltóságát” nem veheti el az istenanyaság ténye, mely által az Egyház hajlamos őt kvázi „gyökereit elhagyott keresztény” nőként szemlélni. Mária össze is gyűjti Isten „szétszóródott gyermekeit” (Jn 11,52) a kereszt alatt.

Anyai befogadása János irányában (vö. Jn 19,25–27), valamint társulása az „emeleti teremben” (vö. ApCsel 1,14) imádkozó apostolokhoz a „nemzetek anyjaként” számontartott Jeruzsálemre is emlékeztet.

„Kegyelemmel teljes” (Lk 1,28) állapota sem teljesen visszhangtalan a kegyelem fogalmát ószövetségi kontextusban ismerő, az igazak „ártatlanságát” szeretettel számon tartó, és a Paradicsomkert érintetlen szépségét „szentségét” is kinyilatkoztatott bibliai képként elfogadó zsidóság számára. Isten ószövetségi népe is ismeri a történelem Jahve általi kibontakozásának, gondviselő szeretete által vezetett fejlődésének ívét, mely nem „állóvíz”, hanem végső teljességet remél. Ebben a megközelítésben a mennybe felvett Mária személye sem elvetendő a dialógus számára, hiszen a teremtés célhoz érkezésének élő ikonját csodálhatjuk benne, és az igazat, a szentet, akit az Örökkévaló megbecsül.

A könyv szép, és merész témafelvetéssel indít: a szeplőtelenséggel. Később is szól Mária szeplőtelen fogantatásáról, mely a nem katolikusokkal folytatott dialógusban gyakran hallgatás tárgya.

Van azonban, ami ezt a témát is közel hozza bárkihez, és ez az Isten szeretetéből teremtett világ eredeti, érintetlen szépsége.

A bűnt nem tapasztalt lét szentsége és igazsága, a szeplőtelenség nemcsak Mária természetének sajátossága, hanem a bűnbeesés előtti állapoté is. A mai ember „túlmoralizált” környezetben él, ideológiák kereszttüzében, ezért nem szívesen hallgatja az erkölcsi okfejtéseket arról, hogy a bűn megjelent a világban, Ádám és Éva tévedése milyen következményekkel járt, milyen keserű örökség terhe alatt görnyedünk és a természetünk rosszra hajló lett…. Ezzel a megközelítéssel a mai megsebzett, bátorításra váró, normalitásra, egyensúlyra éhező ember egyre kevésbé tud mit kezdeni.

Van azonban, ami a mai embert, hittől, vallástól is függetlenül, jobban érinti és érdekli: ez a klímaváltozás témája. Szerzőink világos analógiával élve a környezetromboláshoz, annak következményeihez és struktúráihoz hasonlítják az eredendő bűn és következményei „természetét”. Az elvesztett Paradicsom siratása helyett a napi szinten „elmulasztott Paradicsom” hibájára irányul figyelmünk.

A környezet megterheltségét mindnyájan hordozzuk életünkben, és bizonyos módon tovább is adjuk a következő nemzedéknek. De ez nem enged beletörődést.

Az ember hivatott környezetét óvni, javítani, gyógyítani, szebbé, egészségesebbé, kiegyensúlyozottá tenni. A kegyelmi élet és a „kegyvesztett” állapot is hasonló. Volt egy eredendően szeplőtelen természetünk, mely ma megsebzetten kiált – környezetvédelmi és erkölcsi értelemben egyaránt. Az isteni megmentő beavatkozás valójában már a győzelem ígéretével (vö. Ter 3,15) elkezdődött, melyet Izrael is magáénak tud.

Isten lehajol hozzánk, hogy magához emeljen, újjáteremtsen, és ezt látjuk konkretizálódni Mária szeplőtelen személyében.

A természet szépségét a Mindenható teremtményeként csodája Izrael is. A megbillent természeti-társadalmi rendet csak Isten állítja helyre. A Tórában megfogalmazott parancsok ezt a rendet is védik. És ezt akarja a bölcsességi irodalom is szavatolni mint „életvezetési” útmutatás. Ez sem véletlen, hiszen Jahve a Bölcsesség által alkotott mindent.

Izraellel Istennek terve van. A „szent maradék” nem maradvány, hanem üdvcsíra, az Örökkévaló hűségének biztosítéka mindenki számára. A Messiás-várásba nem kerül bele „idegen elem” a Názáreti Lány személyével. Az Ószövetségben találkozunk a városok – kiemelten Jeruzsálem –, sőt egész Izrael megszemélyesítésével, melyek szimbolikusan mint „nőalakok” állnak előttünk, ezekhez kötődik egy hús-vér nőalak, a názáreti Mária. A „dalolj, Sion Leánya” felszólítást (vö. Szof 3,14) őrá is szokták alkalmazni. A Jelenések könyve is megszemélyesített nőalakot tár elénk a 12. fejezetben: az égen feltűnő „nagy jelben” általában a Szűzanyát szoktuk szemlélni. Arra már kevésbé gondolunk, hogy ebben Izraelt is és az Egyházat is láthatjuk. Mária mindkettőhöz tartozik!

A szerzők kitérnek a kánai menyegző történetére is (vö. Jn 2,1–12). Jézus eleinte látszólag visszautasítja Anyja közbenjáró kérését, hiszen még nem jött el az ő órája. Szembetűnő, hogy Jánosnál Mária „Asszony”-ként szerepel. Kánában is, a „beteljesedést” (19,30) meghozó keresztáldozattal összeforrva is, és az imént említett „nagy jelben” is az Asszonyt csodálhatjuk meg. Izrael is „asszony”, de a beteljesedésre neki is várnia kell, arra őt is Messiás vezeti el.

„Minden, ami később Máriára vonatkoztatott tanítás lesz, legelőször egyháztanként jelent meg a teológiai gondolkodásban” – idézi a könyv Joseph Ratzingert, a későbbi XVI. Benedek pápát (237. old.).

Az Egyház szűzi és anyai mivolta szépen „rímel” ősmintájának, Máriának szűzi anyaságára.

Gondolkodásunk azonban nem merülhet ki csupán a keresztény szimbolikában. Olyan ószövetségi szimbólumok is alkalmazhatók mind Máriára, mind az Egyházra, mint például a „paradicsomkert”, az „új Éva”, vagy a „szövetség ládája” (vö. 240. old.).

A keresztény teológiai gondolkodás eleinte erősen összefüggésbe hozta Mária személyét az Egyházzal. Ez azonban a késő középkorban zsákutcába futott, és Mária alakja kezdett „közvetítővé” válni Isten és az Egyház között. A biblikus-patrológiai érdeklődés XIX. századi újjáéledésével Mária szemlélése is új egyháztani és üdvtörténeti irányt vett: személye nem szakítható el annak „életközegétől”, a kinyilatkoztatásban rögzített eseményektől, sem az (Ős)egyház életétől, valóságától. De saját életének és az Egyház létének zsidó gyökereitől sem! A megváltás műve, melyben Mária közvetít, már az Ószövetségben formálódik, épül mint a kegyelem kibontakozásának konkrét története. Izrael is közreműködik a „Mindenki rászorul” megváltás-művében, annak előkészítésében, akárcsak Mária.

A megváltás csíráit Izrael is hordozza, hiszen „övéik az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus” (Róm 9,4–5). A Mária szeplőtelensége kapcsán ma kicsit idegenül hangzó privilégium fogalma sem gyökértelen: miként Mária története „egyedi” kiválasztottság, úgy Izraelé is. O. Semmelroth meglátása is gondolatébresztő: az Egyház Krisztusban van, tehát a kezdetektől fogva szeplőtelen. Lehet más az ősmintája, mint Mária?

Izrael tehát szent gyökér, Mária, Izrael Leánya pedig a hűséges „szent maradék” tagja és példája. Hitére tud építeni Isten. Az ószövetségi alapokat nem iktathatjuk ki semelyik katolikus hitigazságból, így a Szeplőtelen Fogantatáséból sem. Nem véletlen, hogy hitünk, liturgiánk gazdagon merít az ószövetségi olvasmányokból is. Izrael kiválasztottsága nem az ő „magánügyük”, a szent nép kiemelkedő alakjait (pl. Dávid, Mózes, Illés) egyes keresztény hagyományok szentként tisztelik.

A kegyelmi események nem csupán a „kegyelemmel teljes” igenje által jöttek a világba.

A teremtésben, de Izrael életében is számtalan kegyelmi eseményt tapasztalhatunk, mellyel a Mindenható már előkészítette a megváltást. Ilyenek a szövetség, a kultusz, a megbocsátás, a vezetés, a próféták, a hívő emlékezet átadása, az Írások, melyek az istenismeret folytonosságát biztosítják. Vannak tehát közös kincseink! Mária „Krisztusra tekintettel” nyeri el a szeplőtelenség ajándékát, hiszen ő is rászorul a megváltásra. Azonban állíthatjuk, hogy „Krisztusra tekintettel” [Christos = „Felkent” = Messiás!] járja útját a választott nép is, mert szintén az eljövendő Felkentre tekint.

Mindezek után már nem tűnik túl merésznek a kérdés: ha Mária az Egyház Anyja, akkor elmondható ugyanez Izraelről is? A választott nép az Adonai igéjét hallgató, befogadó közösség. Jahve üdvösséghozó közeledésére Izrael papi népe is, és e nép tagja, Mária is élő hittel és nyitottsággal felel. Krisztusban, Izrael szülöttében a keresztények a zsidók által is várt Messiást ismerik fel.

Ő az összekötő kapocs, akiben Isten népe valóban eggyé lesz: „nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban. Ha azonban Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai is, s az ígéret szerint örökösök” (Gal 3,28–29).

A paradicsomi állapot nem siratnivaló, elvesztett érték. Az üdvösség elérésének folyamata már az Ószövetségben sem annyira kezdet, mint cél. Abban, hogy Máriában megjelent köztünk a szeplőtelen, igazságban megszentelt ember, nem csupán a régmúlt idők csillannak vissza. Állapota inkább előremutató: a Mindenható minden megbillent egyensúlyt helyre akar állítani, legyen az a társadalom vagy a természet sebe. Zsidót és keresztényt „emberebb emberré” tenni, teljességre vezetni.

Krisztus, a Vőlegény, jegyesi szeretetével vonzza magához Menyasszonyát, az Egyházat. A mindenség Urában megélt teljes boldogság felé azonban Izrael is „úton van”. Ezen a közös úton a Názáreti Szűz „a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára” (Lumen gentium, 68), legyen az zsidó vagy keresztény zarándok, aki a „mennyei Jeruzsálem” (vö. Jel 21,2–23) felé tart.

A szerzők igen bölcsen jelzik: a mariológia nem sorolható be lelketlenül a szisztematikus teológia tudományágai közé. Mária ugyanis „oly benső helyet foglal el az üdvösség történetében, hogy a hit legfőbb titkait egyesíti és tükrözi magában” (Lumen gentium, 65).

A Megváltó Anyja nem „dogmatikai paragrafus”, hanem élő személy!

Igen megragadó a könyv záró üzenete, mely az egységet egyengető, kijelentő végközvetkeztetések helyett mindannyiunkat bátorító kérdéssel ösztönöz cselekvésre: „Mária személyében ezért a teológia visszatérhet az Isten népének kezdeti és ősrégi kettéhasadását megelőző állapothoz: zsidók és keresztények különválása mögé […].

Nem lehetséges, hogy egyszer majd épp Mária – aki, ha helyesen értjük, a tiszta kegyelem és az igaz lelkű hívő jelképe –, éppen ő győzi le a keresztények boldogtalan megosztottságát?”

Szívből ajánlom e szép, tartalmas kötetet minden jó szándékú embernek, aki a hitben és szeretetben megélt egységet keresi, és különösen minden érdeklődőnek, aki már meg is sejtette, hogy Mária mind a zsidók, mind a keresztények számára közös pont, mondhatni: híd lehet, mely a Zsinagógát az Egyházzal összeköti hitben megélt zarándokútján, az üdvösséget hozó Messiás dicsőséges elérkezésének várásában.

G. Lohfink és L. Weimer: Mária, Izrael leánya című kötete megvásárolható az Új Ember online könyváruházban, továbbá beszerezhető az Apatsagitermekek.hu webshopban.

Fotó: Vatican News; Bencés Kiadó

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria