Mit jelent apának lenni a Biblia szerint? (III.) – Ábrahám a hit Izsák apja

Ha nekem ígérné Isten, hogy nagy nemzetté tesz, igencsak meglepődnék. (Római katolikus pap vagyok immáron hét éve, nem tervezek ilyesmit.) Másrészt viszont úgy vélem, joggal gondolnám azt, hogy akkor bizony ideje nagyobb ház után nézni, mert úgy fest, itt nemsokára hemzsegni fognak a gyerekek. 

Ábrahámnak Isten megígéri, hogy nagy néppé teszi. Nem sokkal később, amikor Ábrahám már úgy érzi, kifutott az időből, Isten azt mondja neki, az lesz az örökösöd, aki testedből származik. Amikor Ábrahám felnéz az éjszakai égboltra, Isten még rá is erősít az ígéretére azzal, hogy Ábrahám nemzetsége olyan megszámlálhatatlan népsokasággá lesz, mint a csillagok az égen. De Sára még ezután sem lesz várandós. Helyette Hágár, a szolgáló esik teherbe Ábrahámtól, aki azt gondolja, akkor erről az utódról beszélt neki a Magasságbeli. De Isten megint kijavítja: nem ez az az utód, hanem amelyik majd Sárától születik. (Ráadásul Hágár Sára fejére nő, amikor kiderül, hogy a klán főnökének gyermekét hordja a szíve alatt. Ez azonban végzetes hibának bizonyul. Már Hammurapi törvényei foglalkoztak ezzel a helyzettel: 144–149 §§.) 

Ezek után

Isten még egyszer megígéri, hogy szerfölött megsokasítja, pedig Ábrahám már kilencvenkilenc éves, és Sára sem lett fiatalabb időközben.

(Ábrahám magában nevet az ötleten, mivel ő addigra százéves lesz, Sára pedig lassan „hatvan éve harminc”. Kicsivel később majd Sára is nevetni fog, amikor Mamre terebintjénél a három idegen megint megígéri a gyermek érkezését. Ezért is kapja a fiú az Izsák nevet, ami azt jelenti: nevet.) Máshonnan nézve azt is mondhatjuk, szerencse, hogy Ábrahám nem verte magát olyan ingatlanbővítő kiadásokba, amik a rengeteg lurkó érkezésére tekintettel szükségesnek látszottak, mivel Isten nem kapkodta el a tervének megvalósítását. 

De aztán becsapódik a bomba. „Vedd egyetlen fiadat, és mutasd be égőáldozatul” (vö.: Ter 22,2). A héber szövegben sok az olyan fordulat, amit nem lehet visszaadni magyarul. Mégis fontos itt jelezni, hogy az

Isten és Ábrahám közötti párbeszéd bizalmi kapcsolatot feltételez kettejük között.

A megszólítás és a beszélgetés ugyanazon keretek között történik, amik az apa és a fia közötti párbeszédben is előjönnek a Ter 22,7-ben. Ráadásul

a szöveg nem spórol az apa és fia közötti kapcsolat kifejtésével. „Fogd fiadat, az egyetlent, akit szeretsz, Izsákot.”

A következő szópár pedig egy olyan kifejezés, amit Isten legutóbb akkor használt, amikor felszólította Ábrahámot, hogy menjen el ősei földjéről, mert nagy néppé teszi. Mintha szándékosan utalna a legelső ígéretre. Az ígéretre, ami most apró darabokra törik. És vele az összes többi.

A történet nem elsősorban a hitről szól. Ez a történet egy apáról és a fiáról szól.

A szerző ezt újra meg újra hangsúlyozza. A történet Ábrahám fájdalmáról szól, aki éppen elveszíti a legféltettebb kincsét. 

Amikor Ábrahám és Izsák elválnak a szolgáktól (Ter 22,5), attól a pillanattól egyedül vannak, és mégis együtt. Összetartoznak. Ezt jelzi, hogy

Ábrahám kettéosztja a terheket, ezt jelzi, hogy újra meg újra elhangzik a szó: együtt.

Ez a kettejük közötti beszélgetés elsődleges mondanivalója is. Némán mennek. Amikor pedig Izsák végül megtöri a csendet, csak annyit mond: „apám”, mire Ábrahám ezt válaszolja: „fiam”. 

„Íme, a tűz és a fa (a fa a tűzhöz). De hol a bárány az áldozathoz?” „Isten majd meglátja a bárányt az áldozathoz.” Miközben Ábrahám számára világos, hogy a kérdező maga a válasz a feltett kérdésre, nem válaszol egyenesen. Nem hazudik. De visszadobja a labdát Isten térfelére. Nem zárja le a kérdést. Talán nem is lenne képes rá, de ezzel végeredményben hagy egy kis rést, egy utolsó menekülő útvonalat.

Még semmi visszafordíthatatlan nem történt. Isten gondoskodik az áldozati állatról.

Mintha Ábrahám azt mondaná: „Azt fogjuk feláldozni, akit ott és akkor Isten a kezünkbe ad. Fiam.” 

Még egyszer, utoljára. Ez a párbeszéd utolsó szava. „Fiam.” „És mentek, ketten, együtt.” Ábrahám csöndbe burkolódzik, Izsák pedig nem akarja a láthatóan gondterhelt apát kérdésekkel bombázni. Ennek a csöndnek, ennek a hallgatásnak pedig súlya van. 

A későbbi zsidó interpretációk között lesz olyan, amelyben Ábrahám hosszú beszédben magyarázza el Izsáknak, hogy ő lesz az áldozat, és miért is jó mindez, Izsák pedig lelkesen vállalkozik a feladatra. De egy ilyen magyarázat elvéti a jelenet tónusát. A következő két versben (Ter 22,9–10) senki nem mond semmit, csak a cselekmények sorakoznak, némán zakatolva egymás után a végkifejletig. Ábrahám megépíti az oltárt, rárakja a fát, megkötözi a fiút, odahelyezi az oltárra, kinyújtja a kezét, megfogja a kést és felemeli. 

Egy kifejezéstelen arcú Ábrahámot látok magam előtt, ahogy megy fölfelé a hegyre, alig pislogva, megfagyott arccal, a semmibe meredő szemekkel, aki egyetlen szó nélkül áll neki köveket gyűjteni, majd, amikor fölrakta őket halomba, az arca egyetlen rezdülése nélkül lép oda a fiúhoz, fogja meg, kötözi össze a kezét és a lábát, és teszi az „oltárra.” Egyszerűen csak azért, mert ezt nem lehet másként végigcsinálni. Ezért burkolódzik a jelenet szótlanságba, ezért nem időz el a szent szerző az egyes részfeladatoknál. Szinte kézzel fogható, ahogy a történet mesélése közben egyre inkább azonosul az apával, akinek a szíve hal el éppen, és ezért ő is azt érzi, amit Forrest Gump olyan szépen megfogalmaz:

„Ez minden, amit mondani tudok erről.” 

A 2Krón 3,1 elmondja, Salamon hogyan épített templomot „az Úrnak Jeruzsálemben, Morija hegyén”. Ábrahám még nem tudta, hogy a hegy, ahová Isten vezeti, ahol az apa sorsa, hogy elveszítse a fiút: a hegy, ahol Isten városának kell felépülnie. Ez az a hegy, ahol az Isten fiának kell beteljesítenie, amiért jött.

Ha meglátjuk Izsákban Jézus halálának előképét, vegyük észre Ábrahám szótlan belső haldoklásában a mi Atyánkat, aki a mennyekben van, aki végignézi, megengedi, de egyetlen pillanatig sem akarja a fia erőszakos halálát.

A szenvedés hegyére vezető úton minden fájdalomtól elnémuló és megkövülő apa utolsó remény-szalmaszála a hely, aminek a neve Morija: „Isten majd gondoskodik az áldozati bárányról. Fiam.”

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 14-i számában jelent meg.