Nem kapjátok meg a gyűlöletem

2015. november 13-án este Párizsban több helyszínen terrortámadásokat hajtottak végre, melyek több mint száz halálos áldozatot követeltek. A felfoghatatlan és váratlan tragédiában Antoine elveszíti a feleségét, aki a Bataclan koncertteremben volt, és egyedül marad másfél éves kisfiával. Hosszú órák bizonytalansága után tudja meg, hogy szerelme meghalt, majd a sokkból felocsúdva egy bejegyzést tesz közzé a közösségi médiában. A nyílt levélben tudatja az ismeretlen elkövetőkkel, hogy nem hajlandó gyűlölni őket, és mindennek ellenére nem hagyja, hogy a maga és kisfia életét tönkretegye a harag és a tragédia. A meglepő gesztust felkapja a sajtó, s mire Antoine feleszmél, az egész világot bejárja az általa írt szöveg, és újságírók hada várja, hogy interjút kaphasson tőle. Vajon képes-e a valóságban megélni a döntését, amely váratlan hírnevet hozott neki? Mi történik benne a veszteség okozta fájdalommal?

A német–francia–belga koprodukcióban készült alkotás, amely a korábban éppen alkotói válságban lévő főhős, Antoine Leiris nemzetközi bestsellerévé vált Csak azért sem gyűlöllek titeket című életrajzi könyvének adaptációja, sok gondolatot és érzelmet mozgat meg. A rendező ötvözi a lélektani dráma elemeit a kisrealista ábrázolás eszközeivel, ami különös hangulatú, erőteljes filmet eredményez. A támadások hírét a férfi követi a médiában, hívogatja a közvetlen információs vonalat, majd útnak indul, hogy a kórházakat járva felesége nyomára bukkanjon. Érthetetlenül sok idő telik el, mire értesül Hélène haláláról, s közben a nézőben is felvetődhet a kérdés, hihető-e a történet. Az ábrázolás kifinomultságához hozzátartozik, hogy több esetben a kihagyás eszközével élnek az alkotók, így azt a pillanatot sem látja a néző, amikor a hosszú várakozás után Antoine megtudja, mi is történt. A rendező sokat bízott a férfi főszereplőre, akinek alakítása jó, ám olykor úgy tűnik, nem biztos, hogy elég gazdag a színészi eszköztára. A több szerző által jegyzett forgatókönyv egy mindvégig érdekfeszítő filmet segített a vászonra, amelyet mértéktartó líraisággal kézben tartott operatőri munka egészített ki.

A férfi szokatlan levelével kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy csupán az első érzelmi reakció, a dac hozta ki belőle, vagy pedig igazi belső elhatározás. Egy televíziós interjúban úgy fogalmaz, megtiltotta magának a haragot. Egyfajta döntésről van szó tehát, érzelmi megvalósulása azonban nem tűnik könnyű folyamatnak. Antoine-t gyakran elárasztják az emlékek, egymás után reked kívül a különböző családi szituációkon, és egy ponton meg is fogalmazzák a családtagok: túlzás a sok médiamegjelenés, mindez talán már nem is az Hélène-nel való kapcsolatáról szól. Nézőként nehéz igazságot tenni, csak szemlélni lehet Antoine útját, szurkolni neki, s figyelni, vajon meddig tart ki elhatározása mellett, amellyel párhuzamosan a hiány rideg érzése is egyre nő benne. Idővel úgy tűnik, a nagy nyilvánosság kötelező vállalássá teszi számára a levélben megfogalmazottakat, s ez akár hátráltathatja is a veszteség feldolgozásában.

Az önmagával való szembesülés mértéktartó módon jelenik meg a képi megfogalmazásban is, a vissza-visszatérő tükrök utalnak erre. Érthető, hogy Antoine egy ideig kifejezetten nem akar találkozni Brunóval, akivel Hélène együtt volt a koncerten, és aki túlélte a támadást. Végül aztán ennek is eljön az ideje. Mert szükséges megtudni, mi és hogyan történt, ki kell mondani a dolgokat, hogy az értelmi feldolgozás segíteni tudja az érzelmi elfogadást. A férfiban talán valójában ezzel indul el a gyász folyamata, amely először lefelé vezet; az ezzel járó befelé fordulást jelzi a napszemüveg viselése is. Úgy tűnik, a döntése ellenére sem kerülhető meg a gyász. Mi mutathat kiutat? Hogy mit akarna Hélène? Ha ez alapján megy tovább Antoine, vajon az a saját válasza-e az életre? A filmben nagy hangsúlyt kap a segítő környezet és a tapintat fontossága. Ennek megnyilvánulását láthatjuk, amikor például a kocsiban ülő férfi magányát megtöri egy járókelő. Máshol pedig – az óvodai anyukák személyében – a túlsegítés problémája is kifejezésre jut.

Az alkotók értékes és átélhető filmet készítettek, amely érzékenyen mutatja meg a gyász szakaszait és sajátosságait, sok gyöngéd pillanatnak engedve teret, s közben gondosan kerülve az általános kijelentéseket, hiszen a veszteség feldolgozásának folyamata mindenkinél más és más lehet. Ha csak döntés is a harag elengedése, az bizonyos, hogy többszörös döntés, és nem válik tőle köddé a fájdalom, nem jelenti azt, hogy az ember a lüktető hegek nélkül élhet tovább. A film zárójelenete visszafogott képi eszközökkel élve fogalmazza meg, mi lehet most Antoine Leiris lelkében.

Szerző: Hajnal Gergely

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.