Neve Emmanuel: Velünk az Isten – Bábel Balázs érsek ünnepi gondolatai

Midőn ezt írtam, covidos volt a lég… Vörösmarty Mihály Előszó című versét fogalmazom át, amely így kezdődik: „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.” Ezt a sort a költő legtragikusabb verse követi.

Nem tudhatom, hogy amikor ez az elmélkedés az Új Ember hasábjain megjelenik, itthon olvashatom-e, vagy kórházban leszek-e, vagy még az sem kizárható, hogy annyi más embertársammal, köztük papokkal együtt, már odaát. Más években megszoktuk a szorgos karácsonyi előkészületet, az ünnep bensőségességét, az emberi találkozások örömét, és

kevéssé gondoltunk arra – legalábbis szenteste –, hogy a megtestesülés nemcsak Isten alázata, hanem szenvedésének kezdete is.

Órigenész egyházatya írja Ezekiel próféta könyvéről szóló homíliájában: „Lássuk csak, megvallod a keresztet, nem pirulsz hirdetni a keresztrefeszítettet, ami botrány a zsidóknak és őrültség a pogányoknak. De pirulsz megvallani születését, ami kisebb botrány, mint szenvedése vagy halála. Valójában pedig Jézus születése nagyobb botrány, mint az ő halála.”

A karácsony meghittsége sokszor elfeledteti velünk János evangélistának a betlehemi születéssel kapcsolatos nagyon szomorú mondatát: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,11).

Ez elsősorban az akkori Betlehemre vonatkozott, Dávid városára: istállóban kellett megszületnie, mert nem volt helye a szálláson. Vonatkozott az akkori Izraelre: eljött a megígért Messiás, de a nép nem fogadta be őt. Vonatkozott az emberiségre: a teremtő Ige, aki által a világ lett, belépett a világba, de az nem vett róla tudomást. Az emberiség valamiképpen azóta is vár a jobb világra, mondjuk ki bátran, Isten közelségére, de a nagyon kiélezett helyzetek sem mindig kedvezőek számára. Az emberiség annyira el van foglalva az életbe vágóan fontos mindennapi kérdésekkel, mint ez a járvány is, hogy minden energiája, ideje csak erre fordítódik. A betegségtől való félelem fölülírja az örömhírt, hogy Isten belépett a világunkba. A kérdés, amit annak idején a nagy hittudós, Canterburyi Szent Anzelm föltett, így szólt: „Miért lett az Isten emberré?” Ő ezt a választ adta: hogy megváltson bennünket a bűneinktől, elégtételt adva a mennyei Atyának. Ez eléggé jogi megközelítése a megtestesülésnek. A ferences teológusok, élükön Duns Scotusszal, azt tanították, hogy a második isteni személy akkor is megtestesült volna, ha az emberiség nem követi el az eredeti bűnt, mert azáltal, hogy emberré lett, hogy vállalta az emberi sorsot, Isten szeretetéről tett tanúságot. Ez a szolidaritás teljessé teszi a jó hírt, hogy az üdvösséget hozó Megváltó megszületett. 

Ha olvassuk a karácsonyi üzenetet, látjuk, hogy az akkori világ is magába zárkózott, a világ sötétsége a valóság volt; de azt is látjuk, hogy Isten be tudott lépni ebbe a világba, és nem zárhatjuk ki őt, még ha istállóban jelenik is meg. Akkor is voltak emberek, akik meglátták, megtapasztalták ezt, ezért reményt keltő, hogy nem csak elutasítással záródik az evangélium. Jézust körülvette a Szent Család: az édesanya, Szűz Mária, az anyai szeretetével, a hűséges József a gondviselésével, az együgyű pásztorok a látogatásukkal, majd később a messziről jött bölcsek a hódolatukkal.

A mai időkben nagyon fájdalmasan érint bennünket, hogy ilyen karácsony talán még a háborút megélt emberek életében sem volt, hiszen akkor legalább összejöhettek a családtagok a légópincékben vagy a katonák a frontvonalakon, ha csak rövid időre is. Mi most el vagyunk választva egymástól, a rokonok sem mehetnek látogatóba, attól való félelmükben, hogy megfertőzik egymást.

A nyelvészek szerint az elszigetelődés lett az év szava.

Sokan nagyon magányosan, számkivetetten élik meg a karácsonyt, a hívő embernek egyedüli vigasza az imádság és az online szentmise-közvetítés lehet. Ám az angyal üzenete 2020 karácsonyán, ebben a sivárságban sem veszített érvényéből. Azt hirdette: „Ne féljetek, nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek, ma született az Üdvözítő, Dávid városában, ő a Messiás és az Úr” (Lk 2,11–12). 

Az Isten nem hagy el bennünket. Régi igazság: Deus non deseret si non deseratur – az Isten nem hagy el bennünket, legfeljebb elhagyattatik miáltalunk.

Egykori professzorom, Nyíri Tamás emlékezett arra, hogy amikor a háború végén a teljesen lerombolt Németországban járt, valaki azt mondta: elhagyott bennünket az Isten. Egy másik útitársa helyesbítette: nem ő hagyott el, mi hagytuk el őt. Mindennap velünk van az Isten, nehéz, kiszolgáltatott helyzetünkben is, és a karácsony ezt az örömöt a szegényes körülmények között is fel akarja csillantani. Ez az élet, amit kaptunk, nem egyedüli kifutópályája a létezésünknek, mert a Megváltó, a Szabadító elhozta számunkra az üdvösséget.

Mit tegyünk ezen a karácsonyon? Imádjuk Krisztust.

Ő nyitottá tudja tenni a lelkünket és a környezetünket arra, hogy túllássunk napi bajainkon, és felismerjük a jó hírt. Ezt a jó hírt adjuk tovább azoknak, akikkel kapcsolatot tartunk, technikai eszközeink már lehetővé teszik ezt.

Karácsony másnapja már egyébként is a vértanúra fordítja a tekintetünket, Szent István diakónusra. Ünnepe arra emlékeztet, hogy a kereszt már a betlehemi jászolra is árnyékot vetett. A kereszt megmutatkozik az istálló szegénységében, a kiszolgáltatottságban, a gyermek Jézus szenvedésében. Szent István diakónus ünnepe azt is üzeni, hogy a keresztény hit megvallása a világon sokfelé a vértanúk hősiességét kívánja. Rájuk is gondolnunk kell ezekben a napokban, hiszen mennyi keresztény testvérünket üldözik, és az egykor kereszténynek mondott Európában is támadják a Krisztus-hívőket.

Kérnünk kell Isten kegyelmét ezen a nehéz karácsonyon, hogy hitünk szerint tudjunk élni, mindig készen álljunk arra, hogy megvalljuk a hitünket és elfogadjuk a sorsunkat, hiszen „sok viszontagságon át jutunk el Isten országába” (ApCsel 14,22). Ez most betegeinkre, az őket ápoló személyzetre és a családtagokra különösen is vonatkozik. Még a veszteségekből is születhet jó.

November elején temették azt a két piarista atyát, akik a járvány áldozatai lettek, éppen a felebaráti szeretetük miatt. Balázs Gergelyatya, amikor már nem volt hivatalos kórházlelkész, akkor is járt a betegekhez, akiktől megfertőződött. Szabó István piarista atya őt ápolva lett a vírus áldozata. A betegek iránti szeretetükkel nemcsak tanították, hanem kegyes atyákhoz méltóan megélték a szeretetet. Volt diákjaikat és a híveket ez nemcsak megrendítette, hanem az internetes bejegyzések szerint eddig el nem mondott vallomásokra is késztette őket, megköszönve egész életüket. Isten ilyen megpróbáltatásokat is megengedhet.

A karácsony belső értékéből és öröméből ez semmit nem von le. Ellenkezőleg, megerősíti bennünk, amit Jézusról olvasunk, akinek születését Szent Józsefnek álmában megjövendölte az angyal: „Emmanuelnek fogják hívni. Ez azt jelenti: velünk az Isten” (Mt 1,23–24). Soha nem voltunk még ennyire rászorulva arra, hogy tudatosítsuk magunkban és megéljük ezt a hitigazságot.

Legyen ez a lelki tapasztalat az idei karácsonyunk ajándéka.

Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek

Kép: E. Lingée – Velázquez nyomán: A Szent Családot megajándékozó pásztorok (Pannonhalmi Főapátsági Múzeum)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számában jelent meg.