Nyári zenei félidőben – Kis fejezetek az operakínálatról

Az Operaház szeptembertől júniusig tartó évada meghosszabbodott, a dalszínház újabban augusztus közepéig nyitva tart; idén a Traviata, a Madama Butterfly, Mozart-est és Puccini „best of” koncert felvezette Gianni Schicchi várta-várja az érdeklődőket. A főváros „második operaházában”, a Müpában húszéves lett a júniusi Wagner-fesztivál. Aki pedig a szabadba hívó programokra vágyik, a Margitszigeti Színház kínálatában találhat vendégművészekkel izgalmasított produkciókat: a júniusi Parasztbecsület–Bajazzók-páros után júliusban A trubadúr, augusztusban pedig – a tavalyi bemutató reprízeként – a Nabucco kerül színre.

Budapesti Wagner-napok 

A Fischer Ádám nevével fémjelzett fesztivál: fogalom. Nem túlzás, világszerte az. Prémium esemény. 2006 óta az „aktuális” Wagner-énekesek színe-java feltűnt itt. A hely szellemét érintő egyik fixa ideám, hogy a 2005-ben átadott Müpa azon kevés (új) kulturális fellegvár közé tartozik, amely a kortárs legjobbakon túl „végső esélyt” nyújtva még a 20. század hosszú pályafutású óriásait, a nagy generáció(k) utolsó mohikánjait is fogadhatta: karmestereket, énekeseket, hangszereseket.

Nincs ez másképp Wagner terén sem, hosszan sorolhatnánk az elmúlt évtizedekből ismert legendákat. Közülük ezúttal is felbukkant egy: a hetvennyolc éves Kurt Rydl, aki a Parsifal első felvonásában Titurel néhány mondatos szerepét kicsit lebegő, de még mindig megdöbbentő súlyú basszusával tolmácsolta. Jó újra hallani és néhány pillanatra látni is őt. A Wiener Staatsoper egykori basszistája kapocs; 1976-ban debütált a fontos bécsi intézményben, és az elmúlt fél évszázadban mindenkivel fellépett, aki számít ezen a téren. Rydl tekintélye, személye hozza magával, idézi mindnyájukat. Az egykori kiváló Gurnemanz 1979 és 1991 között Titurelt is énekelte a Staatsoperben. És most, harmincöt év elteltével, a Müpában…    

Utoljára vezényelte a teljes Ringet a fesztivál művészeti vezetője, Fischer Ádám, a jubileum alkalmából két sorozatot. A tetralógiát ezután pihentetik, a tervek szerint A Nibelung gyűrűje új rendezésben tér majd vissza a Müpába. Sokan előre sajnálják a leendő váltást, hiszen Hartmut Schörghofer egyszerre összművészeti és minimalista olvasata a Wagner-napok védjegyévé vált.

Június 5. és 30. között ismét elsőrangú előadások tanúi lehettünk. Ha mindenképpen választani kellene közülük, akkor zeneileg az új – Birgit Kajtna-Wönig által „koncertpódiumra” igazított – Parsifal és az ihletett, kiegyensúlyozott Siegfried vitte a prímet.       

Két évvel ezelőtt Magnus Vigilius még óvatos, poétikus Siegmund volt A walkürben; azt mondtuk: olyan, mintha egy visszafogott német dalénekest hallottunk volna; precíz, lírai… – és unalmas. Az ifjúnak látszó, valójában középkorú dán tenor idén azonban két teljesen eltérő karakter bőrébe bújva, a Parsifal és a Siegfried címszerepében az eszményihez közelítő alakítást nyújtott. Az elképesztően teherbíró, lámpaláztalan művész ideális – előbb naiv, kamaszos, majd a részvét által bölccsé érő – Parsifal és fáradhatatlan, minden tekintetben átütő, igazán „heldenszerű” Siegfried. Úgy tűnik, hogy a legnagyobb kihívásokat (látszólag) könnyedén teljesítő Vigilius visszavonhatatlanul a jelentős és nélkülözhetetlen Wagner-tenorok sorába lépett.

Kitűnő volt a két idei Wotan is; a kipróbált, a Müpában húsz éve visszatérő lengyel Tomasz Konieczny éppúgy diadalmaskodott, mint a Siegfried Vándoraként itt először fellépő ausztrál Derek Welton. Albert Pesendorfer (Hunding és Hagen) olyannyira lehengerlőnek bizonyult, hogy bizton állítható: ma már a felülmúlhatatlannak hitt korábbi kedvenc basso profondóink, Matti Salminen, Eric Halfvarson, Walter Fink és az említett Kurt Rydl nyomdokaiba lépett.

Egy méltatásból kihagyhatatlan Anja Kampe zseniális, ezerarcú Kundryja; Wolfgang Koch nemesen szenvedő, torzonborz Amfortasa; Jochen Schmeckenbecher erőszakos, mord, harsány, ugyanakkor „(meg)érthető” Alberichje és Klingsorja; Vörös Szilvia éteri finomságú és érzékenységű Waltrautéja, Schöck Atala az „örök Fricka”… A habitus, vérmérséklet, tónus, felfogás tekintetében egyaránt eltérő Elisabet Strid, Magdalena Anna Hofmann és Daniela Köhler pedig azt mutatta meg, hányféle érvényes, meggyőzésre kész Brünnhilde-alakítás létezhet.

Alig ért véget, már most hiányzik a Duna-parti Wagner-fesztivál semmihez sem – csak a Bayreuthi Fesztiválhoz – hasonlító miliője. Örömünnep, világtalálkozó, zenei meditáció. Jövőre a Trisztán és Izolda és A bolygó hollandi jön (ez utóbbi a vezetői stafétát Fischer Ádámtól részben átvevő Rajna Martin vezényletével), valamint két kiemelt szólistás est lesz Nina Stemmével, illetve Bretz Gáborral. Érdemes a jövő júniusi jegyeket, bérleteket mielőbb bebiztosítani.

Margitszigeti Színház

A nyári szezon közepén járunk, már túl a Parasztbecsület és a Bajazzók előadásain. Mascagni és Leoncavallo operája a kezdetektől, 1938 óta külön és együtt is számos alkalommal szerepelt a szabadtéri színpad műsorán. Ezúttal a Bajazzók sikerült jobban, László Boldizsár a csúcsformáját hozta Canióként (Kele Brigitta „neorealista” Neddája mellett). Jeles elődök után, hiszen 1939-ben Aureliano Pertile énekelte a tragikus sorsú komédiást, később Salvatore Puma, Pedro Lavirgen, Benito Maresca, Giuseppe Giacomini..., legutóbb, 2019-ben, Marcelo Álvárez.

A trubadúr szintén a legtöbbször játszott darabok közé tartozik a szigeten. Először 1935-ben hangzott el itt koncertformában, akkor még a ferences kolostor romjai mellett kialakított „Polo” színpadon. A címszereplő, Manrico a (Prágában született) német származású tenor, Kurt Baum volt, aki később Mexikóvárosban Maria Callas partnere lehetett nemcsak ebben a Verdi-operában, hanem az Aidában és Bellini Normájában is. Manricóként a Margitszigeten fellépett a korábban emlegetett Aureliano Pertile, a bolognai Teatro Comunale vendégjátékában Flaviano Labò; 1979 nyarán a szerepben egymást váltó külföldi tenorok között feltűnt Nicola Martinucci is. Emlékezetes marad A trubadúr legutóbbi, 2017-es szigeti előadása Riccardo Massival, Dinara Alieával, Komlósi Ildikóval és Kálmándy Mihállyal. Az idei nemzetközi szereposztás ugyancsak ígéretes, hiszen Yusif Eyvazov, Elena Stikhina és Kutasi Judit a műfaj jelenlegi sztárjai közé tartoznak.

A Nabucco már jóval ritkább tünemény a szigeti fák alatt; igaz, az itteni indítása 1973-ban, a nápolyi Teatro di San Carlo vendégjátékában, Giuseppe Taddei, Elena Souliotis, Carlo Cava és Robleto Merolla főszereplésével, Fernando Previtali vezényletével meglehetősen erősre sikeredett. (Az előadásról hangfelvétel készült.) Augusztusban a tavaly nyáron bemutatott első „házi produkcióban” tér vissza e „bibliai” örökzöld opera Kálmándyval, Boross Csillával, Palerdi Andrással és Riccardo Gattóval. 

Fotó: Posztós János, Nagy Attila (Müpa), Éder Vera (Margitsziget) 

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. július 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.