Nyomasztó álmok, szürreális falak – Ország Lili festőművész életműve a Nemzeti Galériában

Ország Lili: Nő fátyollal, 1956.

Sokan néha úgy érezzük, hogy falak vesznek körül bennünket. Amikor nem folyik „minden a maga természetes medrében” – hogy egykori munkatársamat, a remek humoristát, Peterdi Pált idézzem. Falakról énekeltek a Pink Floyd rockegyüttes tagjai is a hetvenes-nyolcvanas években, arról, amikor nem mások emelnek körénk falakat, hanem magunkat akarjuk elszigetelni a többiektől. „A falak mögött annyi minden titok húzódik meg; a falak félelmetesek. Egy-egy fal előtt mindig arra kellett gondolnom, hogy mi vár rám ott túl… Ezt akartam kifejezni. A szorongásaimat tehát. Mert a falak bennem voltak… Mélyen érintettek. Megtaláltam bennük mindazt, amire szükségem volt önmagam kifejezéséhez. (…) Belső látásomnak részeivé váltak. Szürrealizmust csináltam egyszerűen, mert így kezdtem látni.” Így írt az ötvenes években Ország Lili életének és művészetének meghatározó motívumáról, a falról, amely oly gyakran ismétlődik a képein, hogy azt mondhatjuk, ikonográfiájának egyik legfontosabb elemévé vált. Sokan ismerhetik a Fekete ruhás nő című festményét, vagy a Nő fátyollal (1956) című alkotását. Emlékszem jól, már a hetvenes években is gyakran készültek reprodukciók e sejtelmes, szimbolikus tartalmakat hordozó, nyugtalanító festményeiről. A földig érő ruhába öltöztetett, szinte már kísértetnek látszó nőalakok jobb kezük mutatóujjával vöröslő téglafalak között keresik a helyes utat.

Az első téglafalas műve a Kislány fal előtt című festménye, amelynek később több változata is készült. Ekkor kísérletezte ki, hogyan lehet megfesteni a téglafalat aprólékos gonddal. Szorongató hangulatot akart megteremteni – a fúga monotóniájával. Földényi F. László esztéta így jellemezte a képet a Magyar Nemzeti Galéria Ország Lili műveinek szentelt gyűjteményes kiállításának megnyitóján: „Se ég, se föld, se vegetáció, csak fal, amely nem engedi szabadulni.” Földényi elmondása szerint megszámolta, hogy csak ezen az egyetlen képen a festőnő 1190 vörös színű téglát festett.

Az Árny a kövön címmel rendezett életmű-kiállítás több mint háromszáz művet mutat be Ország Lili alkotásai közül. Ország 1926 augusztusában született Ungváron, borkereskedő, gazdálkodó családban. Korán, már tizenkét éves korában elhatározta, hogy festő lesz. 1944-ben családjával sikerült megszökniük az ungvári zsidókat szállító vagonokból. Így megmenekültek a halál torkából, de Ország Lili lelkébe örökre beivódott e súlyos időszak emléke. Olyan korban élt, amikor a baj csőstül jött – ahogy mondani szokták. A vesztes háború után a kilátástalan ötvenes évek következtek, a jövőtlenség, a bezártság érzése és valósága nem múlt el nyomtalanul az ő életében sem. Ráadásul gyógyíthatatlan betegségben is szenvedett, bipoláris mániás depresszió kínozta élete végig. Hátrahagyott művei, amint ez jól látszik a kiállításon, egy rendkívüli képességű művész alkotásai. Ha végigmegyünk a termeken, megfigyelhetjük, hogy a kezdeti tanulóévek után hogyan találja meg festői formanyelvét. „Első korszakának főszereplői a falak – mondta a megnyitón Földényi F. László, majd hozzátette: – Ország Lili a falakkal súlyos terhet is rakott festészetére, a piktúrától elmozdult a pszichológiához tartozó területekre. Tehetsége azonban nem engedte, hogy leragadjon a szürrealizmusnál: falaiból városok lettek, majd a városok labirintussá alakultak.”

Ország Lili: Kislány fal előtt, 1955.

A Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István tanítványa volt. Az első kiállítóteremben kisméretű olajképeket láthatunk, amelyeken még jól nyomon követhető Szőnyi mester hatása, pasztelles színei, tájábrázolásai. Azért feltűnnek már a különbözőségek is: Ország képei sivárabb tájat mutatnak, mint ahogyan azt a Szőnyi-festményeken megszokhattuk. Hiányzik az a fajta barátságos optimizmus, családias légkör, amely a zebegényi festő képeit jellemezte. A Szobor a kőfalon, az Utca a várban I. című festményeken kora nemzetközileg elismert szürrealista festőinek hatása is érződik, például Giorgio de Chiricóé, a metafizikus festészet megalapítójáé, vagy Paul Delvaux-é, a nálunk kevéssé ismert nagyszerű belga festőé.

Az Akasztott nő című képének különös jelentőséget ad, hogy az 1956. október 23-án este készült, akkor, amikor Tordon Ákos író, műfordító visszaemlékezései szerint már lőttek a rádió épületénél.

Ország Lili az 1950-es évek közepén, első festményeivel egy időben kezdett el montázsokat készíteni. „Első próbálkozásomnál úgy éreztem, teljesen otthon vagyok ebben a műfajban” – vallotta. Montázsainak alapanyagai fotók, reprodukciók, régi könyvillusztrációk, szemléltető ábrák kivágott részei. E munkák végigkísérték alkotói pályáját, követték művészi fejlődését, sokszor előképek voltak későbbi festményeihez – mindenképpen gazdagítják alkotói korszakainak műfaji sokszínűségét.

1956 után stílusváltást figyelhetünk meg Ország művészetében. Túl akart lépni a szürrealista látásmódon, és sikerült is neki. Ő maga így ír erről: „Szimbolikusan eltemettem magam. Eltemetésem egy-egy képemen meg is jelent múmia formában. (…) Altattam magam, hogy elfelejtsem azt a sok borzalmat, amit ebben a korszakban képileg éltem át. Föl kellett szabadulnom, és ezt próbáltam az álmon keresztül.” Szinte törvényszerű volt, hogy lelkének pokoljárása után a feloldást a transzcendens irányában kereste. Ekkor talált rá az ikonokra.

Ország Lili: Szorongás, 1955.

Ennek az új korszakának fontos darabja a Fekete ruhás szent (dohánylevéllel) című festménye. A Nemzeti Galéria tárlatán a magyarázó szövegek között ezt olvasni: „E korszak fő műve, szintézise, amelyet a Műcsarnok 1957-es Tavaszi Tárlatán is kiállított. A képet Bálint Endre sugallta, amikor meglátta Ország Lili Fekete ruhás szent című képét. »Felkiáltott: érdekes lenne, ha több figura együtt lenne. Nagyon magaménak éreztem a gondolatot, és megfestettem.« Döbbenetes kép, félelmetes egyensúly a megsemmisülés határán, hasonlóan Pilinszky János Ravensbrücki passiójában megfogalmazott látomásához. »Kilép a többiek közül, / megáll a kockacsendben, / mint vetített kép hunyorog / rabruha és fegyencfej. // Félelmetesen maga van, / a pórusait látni, / mindene olyan óriás, / mindene oly parányi. // És nincs tovább. A többi már, / a többi annyi volt csak, / elfelejtett kiáltani / mielőtt földre roskadt.«”

A költő Pilinszkyvel, aki 1957-től az Új Ember munkatársa volt, az 1950-es évek elején ismerkedett meg Ország Lili. Az évek során rengeteg levelet váltottak, a kiállításon többet is láthatunk, olvashatunk ezek közül. „Jancsikám! Azt hiszem, még soha nem voltam olyan büszke semmire, mint arra, hogy nekem ajánlottad versedet” – írta egyik levelében a festőnő. A költő mindig is erkölcsi etalon volt számára. Barátságuk a sírig tartott – 1978-ban, Ország Lili ravatalánál a költő mondta a búcsúbeszédet. Idézzünk belőle néhány sort: „A másik, amiről beszélni szeretnék, a szépség radikális megértése és megközelítése volt. Sokszor idézem, mert nem ismerek nálánál pontosabbat. (…) Simone Weil írta: »A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de feleúton elfáradnak. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor – e választott kevesek – kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus bejáratában, s az arra jövőket szelíden befelé tessékelik.« Te már ott állsz ebben a bizonyos rettenetes és egyedül érdemes útvesztő bejáratában, szelíden befelé invitálva az arra jövőket.”

Az 1960-as években Ország Lili túllépett már a falakon és az ikonokon. A híres prágai zsidó temető inspirálta sírkövek ragadták meg a figyelmét. „Mint elszállt sorsok töredezett mementói”, úgy küldenek üzenetet ezek a kövek a ma élő ember számára. Városalaprajzokat kezdett festeni, a maga absztrahált módján. Olyan városokat, amelyek régóta benne éltek, olyan városokat, amelyekben valaha benne élt. „(…) én a XX. század magasságából és annak kíváncsiságával lenézhetek az emberiség múltjára. Megláthatom ott a múlt rétegeit, a romváros alapfalait. (…) Bejártam az idő mélységeit; s kiszabadultam a falak közül, mert föléjük tudtam emelkedni” – fogalmazta meg művészi programját.

A falakon, köveken, ikonokon keresztül vezetett az út a legkülönbözőbb betűkig: a latin, a héber ábécé betűitől egészen a különleges írásjelekig. Persze mindezt konkrétan megjelenítve, mégis absztrakt formában. Ország Lili színhasználatára jellemző a barna, az arany, a sötétzöld, de semmiképpen sem a harsány színek. „Betűkből építményt ékít, és képeket épít, és a majdani emlékezés előképeit vetíti a térbe.” Ebből a korszakából az egyik legremekebb alkotása az 1969-ből származó Románkori Krisztus című műve.

Ország Lili: Várakozó a Labirintus-sorozatból, 1976.

Számok című képén (1972) már nemcsak írásjelek, hanem modern „ákombákomok”, számítógépes rajzolatok, különféle nyomtatott áramkörök, kacskaringós vonalak fedezhetők fel. 

A nagyszabású tárlat záróakkordja a Labirintus-sorozat, amelyet 1974 és 1978 között készített. A kiállítás rendezői Ország Lili eredeti elképzelései szerint építették meg ezt a bizonyos labirintust, amelyben rengeteg képet láthatunk sötét környezetben, s ahol minden fekete, kivéve a spotlámpával megvilágított alkotásokat. „Ez az én labirintusom, ezen végig kell mennem, s én úgy megyek rajta végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni. (…) Ezt be kell járni, ennek a kapuját csak akkor zárják be, ha én már nem leszek.”

A kiállítás befejező traktusánál a következőket olvashatjuk: „Ország Lili megszenvedte, de bejárta útját. (…) Angyalként szállt el a labirintus felett, ugyanakkor e csodás metamorfózisban békésen vette tudomásul, hogy emberi útja utolsó állomása felé tart. Az út végén kitárul egy ajtó, a végső igazság sötétlő kapuja, melyen ő a bölcsek nyugalmával lép át.”
Megérkezett.

Árny a kövön – Ország Lili (1926-1978) életmű-kiállítás 

Magyar Nemzeti Galéria

2016. december 17. – 2017. március 26.

Kurátor: Kolozsváry Marianna

Az írás az Új Ember 2017. január 22-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Fotó: Mng.hu; Cultura.hu; Artportal.hu

Mészáros Ákos/Magyar Kurír