Olofsson Placid bencés kapta az idei Hit pajzsa díjat

A „hazámért-hitemért” kitüntetést Mádl Dalma asszony, Mádl Ferenc köztársasági elnök felesége adta át Olofsson Placid bencés szerzetesnek. A 87 éves bencés atya raboskodott a hírhedt Andrássy út 60. szám alatti börtönben, majd tíz évig a Szovjetunióban, a mordoviai Potyma lágerében, de hitéhez mindvégig hű maradt.

Laudációjában a tavalyi év díjazottja, Bolberitz Pál teológus, filozófus professzor kifejtette: az ünnepi hősöket tiszteli, a hétköznapi hősöket pedig tisztelettel szereti. Placid atya a hétköznapi hősök közé tartozik: soha nem akart látványosan hőssé válni, és éppen ezért lett az: egész életében hűségesen tette a dolgát, amit Isten adott neki. Papi, szerzetesi, emberi lelkiismerete volt: amikor a próbatételek ideje elérkezett, kizárólag saját lelkiismeretére hallgatott, elveinek engedelmeskedett.

 A kommunista terror tombolása idején érlelődött hőssé az egyszerű bencés szerzetes. Már a kísértés kezdetén ellenállt a gonosznak, bátran hangoztatva, hogy nem szabad hallgatni a kommunista rendszer szirénhangjaira, mert az színtiszta materializmus és ateizmus. Mindszenty József hercegprímással együtt vallotta, hogy a kommunistáknak nem szabad hinni, mert hazudnak – és hazudnak az örököseik is – tette hozzá Bolberitz professzor.

Leszögezte: Olofsson Placid atya ember maradt az embertelenségben, mert igaz bencés szerzeteshez és paphoz méltóan mindvégig az imádság és az eucharisztia éltette. S bár más bencés szerzetesekkel ellentétben nem adatott meg neki, hogy nyugodt körülmények között taníthasson egy gimnáziumban, példamutatása révén megvalósította azt, amit József Attila így fogalmaz meg: „Én egész népemet fogom, s nem középiskolás fokon, tanítani.”

A ma is bámulatos szellemi frissességgel rendelkező Olofsson Placid atya meghatottan mondott köszönetet a kitüntetésért. Ismeretes, hogy a bencés atya vasárnap felszólalt a Terror Háza Múzeum előtt tartott megemlékezésen. Azon négy pontban fogalmazta meg, hogyan tudta túlélni a láger poklát. „Az első: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert akkor egyre gyengébbek leszünk… Senkit nem engedtünk panaszkodni… A másik szabály ennek az ellentéte. A szenvedés kikerülhetetlen, de az apró örömöket észre kell venni. Például azt, amikor mínusz húsz fokban kivittek bennünket munkára, és az őr elfelejtette átkutatni a vattasapkámat…

A harmadik szabály volt, hogy az ártatlan és gazember fogalommal semmire nem mentünk. Más fogalompárokban gondolkodtunk: a kicsi, a gyenge és a nagy, az erős. Amikor bennünket elítéltek, mi voltunk a senkik, a legyőzöttek. Õk viszont a győztesek. Ezzel nem azt mondom, hogy az igazság kritériuma a géppisztoly. Õk voltak az erősek és ezt a tényt kellet elfogadni a túléléshez. A negyedik szabály a valláshoz kapcsolódik. Akinek van mibe kapaszkodnia, annak könnyebb a szenvedés. Mindig azt kerestem, hogy mit akar velem a jó Isten. Ha a reverendám hiányzott is a fogságban, nekem azt a feladatot adta, hogy megtartsam a lelket, a hitet az emberekben.”

Magyar Kurír

Kép: Kadelka László