Párbeszéd a liturgiáról: Az adományok előkészítése

„Az Eucharisztia liturgiájának elején az oltárhoz hozzák azokat az adományokat, amelyek majd Krisztus Testévé és Vérévé változnak át. Előbb azonban előkészítik az oltárt, vagyis az Úr asztalát, az egész eucharisztikus liturgia középpontját. (...) Ezután viszik oda az áldozati adományokat. Dicséretes, ha a kenyeret és a bort a hívek adják át; a pap vagy a diakónus pedig alkalmas helyen átveszi tőlük, és az oltárra helyezi azokat. Jóllehet már nem a sajátjukból hozzák a hívek a kenyeret és a bort, mint az ősi időkben, mégis az átadás szertartásának kifejező ereje és jelentése van. A hívek által a szegények vagy az Egyház számára odahozott vagy a templomban összegyűjtött pénz vagy más adomány is átvehető.” (A római misekönyv általános rendelkezései, 73.)

Az adományok oltárhoz vitele és előkészítése fejezi ki az utolsó vacsora azon mozzanatát, amikor Jézus kezébe veszi a kenyeret és a kelyhet. Az Úr asztala megterítve, üresen várja az eucharisztikus adományokat, s ezzel megjeleníti az ünnepre, a titok befogadására kész szívünket. Bár a szentmiséinken használt ostya és bor nem közvetlenül a hívek adománya, az a tény, hogy ezeket a hívő nép tagjai viszik az oltárra, mégis megjeleníti azt az osztozásra kész közösséget, amely egész életét, munkáját, gondját és örömét Jézus Krisztus, a feltámadt Úr kezébe helyezi ebben a két elemi élelmiszerben. Az adományok átvételekor mondott ima is erre helyezi a hangsúlyt: „Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret/a bort. Felajánljuk neked, mint a föld/a szőlőtő termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra az élet kenyere/a lélek itala.” A zsidó étkezési áldásokat idézi ez az ima, és eucharisztiánkat visszahelyezi annak az ünnepélyes, liturgikus vacsorának az atmoszférájába, amelyben Jézus is az őseitől, a szövetség népétől megörökölt formában vette kezébe a bort és a kenyeret, azt a két adományt, ami a tejjel-mézzel folyó földet, s így Isten és a nép szövetségét tette és teszi kézzelfoghatóvá.

Az adományok oltárra vitelével párhuzamosan folyó gyűjtés, amire az általános rendelkezések szövege is utal, nagyon is helyénvaló itt. A pénzhez fűződő viszonyunk kettős. Egyszer egy teológus mesterem mondta, hogy ez az utolsó tabu a nyugati világban: egyfajta szégyenkezéssel, ambivalenciával, gyanakvással viszonyulunk magunk és mások vagyonához, nem szívesen számszerűsítjük megszerzett pénzünket, egyfajta szemérem, olykor képmutatás lengi körbe ezt a témát. Pedig a pénz – bár egyesek valóban nemtelen küzdelmek és praktikák révén juthatnak a birtokába – a mai világban az emberek döntő többségének életében a becsületes megélhetésért folytatott küzdelem gyümölcse. Ebben sem takargatni, sem szégyellnivaló nincs. Ugyanakkor éppen ennek a megosztása teszi lehetővé a magunk, a családunk és a szűk környezetünk szükségletein való felülemelkedést, a mások hiányaira való odafigyelést, s azt, hogy hatékony segítséget nyújtsunk. A perselybe dobott pénz tehát éppen azt a készségünket teszi konkréttá, hogy osztozzunk a keresztény közösség terheiben, és siessünk mások, különösen a szegények segítségére. Azt fejezi ki, amit a keresztény ókorban a hívő nép által az oltárhoz tömegében odavitt kenyerek: megosztjuk mindennapi megélhetésünket, tudva, hogy ettől gazdagabbak leszünk.

Fotó: hrclarksville.org

Magyar Kurír