Harmatozzatok

Minden liturgikus időszaknak megvan a maga ének- és dallamkincse, amit liturgiáinkon kizárólag ezekre a napokra tartunk fenn. Különösen is kedvesek és szerethetők az advent évente visszatérő, három-négy héten át felhangzó melódiái.

Harmatozzatok, égi magasok kezdetű népénekünk ősi latin gregorián gyökerekből táplálkozik. Évezredes hagyomány szerint a karácsonyt megelőző vasárnap miséjének bevonulási éneke volt ez, továbbá a zsolozsma válaszos éneke is, amit a későbbi évszázadokban népszerű himnusszá bővítettek. Ez a darab ma is sok templom hajnali miséin felhangzik: Rorate coeli de super, et nubes pluant iustum. Az antifónának többféle magyar fordítása is létezik: Harmatozzatok egek, onnan felülről; felhők, essétek az igazat!

Izajás szavaival (Iz 45,8) szólítjuk meg az egeket, Isten lakóhelyét.

A babiloni fogságba hurcolt nép reménytelenségét kifejező prófétai imádságok (Iz 63, 64) adják a gregorián ének szövegtörzsét: az elhagyatottság, pusztulás és keserűség sivatagában vágyakozunk a szabadulásra, akárcsak a szikkadt pusztaság az új életet sarjasztó esőre.

Talán a legkifejezőbb kép az, amikor az imádság elszáradt falevélhez hasonlítja a népet: földre hullunk (et cecidimus). És amikor ezt megénekli, öt hang elég arra, hogy a dallam gerincét adó tenor magasságából a kompozíció legmélyebb hangjáig ereszkedjünk. Súlytalanul és erőtlenül zuhanunk a mélységbe.

Vétkeztünk, méltatlanok lettünk az Úrhoz, aki elfordította tőlünk arcát, és ellenségeink kezére adott bennünket. Ezért tartunk bűnbánatot.

Arra kérjük az Urat, hogy ne emlékezzen többé vétkeinkre, lássa meg nyomorúságunkat, szívünk töredelmét, és küldje el számunkra a Megváltót.

A himnusz négy versszaka nagy vonalakban megfeleltethető a négyhetes adventi időszaknak. A negyedikben már felcsendül a vigasztalás hangja. Isten válaszol népe kérésére. Nem hagyja, hogy feleméssze a szomorúság. Ezért megszabadít bennünket, hiszen ő a mi Urunk és Istenünk, Izrael Szentje, az Üdvözítő.

Most is, amikor magunk alatt vagyunk, szárazságot és sötétséget élünk át, visszavárjuk őt, hogy onnan felülről ránk tekintsen, felkaroljon, és öntözze életünkben a remény magvait.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír