Patsch Ferenc SJ: XIV. Leó pápa első enciklikájának mérlege (2. rész)

A bevezetés

Már az enciklika bevezetéséből is kiderül, hogy korántsem véletlen a szöveg dátumozása. XIV. Leó pápa 2026. május 15-én látta el kézjegyével a dokumentumot, ami szimbolikus jelentőségű, hiszen ez éppen XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikája kihirdetésének 135. évfordulójára esett. XIII. Leóról érdemes tudni, hogy ő számít a „szociális enciklika” modern műfaja megteremtőjének. A 18. század végén felismerte ugyanis, hogy forradalmi jelentőségű változások zajlanak: az ipari forradalom kibontakozása felforgatja az emberek életét, és nyomorúságos körülményekre kárhoztatja a munkásokat. (Ha hangja több visszhangra lel, tegyük hozzá, alighanem okafogyottakká vált volna a kommunizmus, és megspóroltunk volna néhány diktatúrát!)

A jelenlegi pápa, XIV. Leó nemcsak névválasztásával kapcsolódott tudatosan nagy elődjének hagyatékához, hanem azzal is, hogy a ma legidőszerűbb kérdést (res novae) tette szóvá:

a mindig programadó első enciklika témájául a mesterséges intelligenciát választotta, hogy felhívja a figyelmet a „negyedik ipari forradalom” (vö. MH 151) várható hatásaira.

A Magnifica humanitas (MH) két bibliai képből indul ki (vö. MH 7–10). A mesterséges intelligencia létrehozására irányuló túlzottan ambiciózus erőfeszítéseket a bábeli torony építéséhez hasonlítja (vö. Ter11,1–9). Ez az ambíció – amelyhez nemritkán a transzhumanista és a poszthumanista ideológia ad szellemi töltetet (vö. MH115–117) – egyformasághoz és a sokszínűség elvesztéséhez vezet, ahelyett, hogy az emberi közösség kibontakozását segítené. Ez volna a negatív modell. A mai problémákhoz való helyes hozzáállást a pápa szerint egy bibliai személyiség, Nehemiás próféta testesíti meg (vö. Neh 1–2). Nehemiás könyvében arról olvasunk, hogy a babiloni száműzetés után a nép egy része visszatér Jeruzsálembe, ám a város még romokban hever. Nehemiás értesül a várost sújtó katasztrofális állapotokról, mielőtt azonban cselekedni kezdene, böjtöl és imádkozik, csak ezután lát hozzá Jeruzsálem  falainak helyreállításához. Nem felülről kényszerít ki megoldásokat, hanem összehívja a családokat, és mindegyiket megbízza egy-egy falrész újjáépítésével. „Meghallgatja a félelmeket, koordinálja az erőfeszítéseket, szembenéz az ellenállásokkal” (MH 8) – s ez a hozzáállás egyöntetűség helyett közösséget, kommuniót hoz létre.

Az enciklika szerint ilyen hozzáállásra van szükség a modern technika fejlődéséhez.

A technika ugyanis nem valami „önmagában való rossz”, ám „nem is közömbös” dolog. Választás elé állít bennünket: vajon a bábeli torony építésén, vagy inkább Jeruzsálem újjáépítésén akarok-e fáradozni (vö. MH9; 104)?

„Igazi fejlődés mindig a másik felé nyitott szívből születik, meghallgatásra kész intelligenciából, olyan akaratból, amely inkább azt keresi, ami összeköt, nem pedig azt, ami szétválaszt” (MH 15). Ez járul hozzá ahhoz, hogy „humánusak” (azaz emberségesek, emberiek, emberek) maradjunk.

E szűkös terjedelmi keretek nem teszik lehetővé, hogy a továbbiakban valódi jelentősége szerint tárgyaljuk a gondolatgazdag enciklikát, ám kedvcsinálónak íme néhány ízelítő. 

1. fejezet: „Az evangéliumhoz hűséges dinamikus gondolkodás”

Az első fejezet célkitűzése elsőre talán elvontnak hat, ám annál nagyobb jelentőségű: azoknak az elvi (filozófiai-teológiai) kérdéseknek a tisztázására vállalkozik, amelyek kihatással vannak az Egyház modern társadalmi tanítására, valamint elhelyezi az enciklikát a más, hasonló műfajú szövegek történelmi környezetében.

Az Egyház együtt zarándokol az emberiséggel. Mivel pedig a világban él – a katolikus egyháztani értelmezés szerint –, ez az Egyház a teljes emberi család egységének jelképe. Ezért fontos, hogy folyamatosan vizsgálja az „idők jeleit”, hogy érvényes válaszokat adhasson a kor új kérdéseire és kihívásaira.

Ebben mutatott példát a legutóbbi egyetemes zsinat, a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) is, melynek jelentősége, hogy mintegy másfél évszázados elszigetelődés és a világgal szembeni többé-kevésbé ellenséges hozzáállás után újra felismerte, csak „másokat meghallgatva” töltheti be hivatását. Miközben készen áll a párbeszédre és a szolgálatra, megszólítja a mai embert, hogy egy „igazságosabb és testvériesebb együttélésre” segítsen, amire globalizált világunkban oly nagy szükség van (vö. MH 19).

A zsinati atyák joggal hangsúlyozták, hogy az Egyháznak el kell ismernie a „földi valóságok jogos autonómiáját” (Gaudium et spes 36). Ezt azon meggyőződés alapján teszi, hogy „a teremtésben eredendő jóság rejlik, amelyet az emberi tekintetnek őriznie, ápolnia és érlelnie kell” (MH20). Az Egyház ilyen módon mozdíthatja elő „minden ember méltóságát, a közösségek összetartását és mindenki javát” a világon.

Mivel az Egyház elismeri, hogy „Isten kíséri az emberi szabadságot a történelem alakulásában”, ezért hangsúlyozza a különbséget „az egyházi közösség és a politikai közösség között”: „mindkettőnek a lehető legteljesebb autonómiában kell működnie” (MH21). Az Egyház és a civil szféra különbsége abban is kifejeződik, hogy az Egyház párbeszédet folytat a társadalommal és a közintézményekkel, ezzel is „elismerve a társadalmi és politikai valóságok értékét, és tiszteletben tartva azok sajátos felelősségét”. Szó sincs tehát arról, hogy az Egyház át kívánja venni az államhoz tartozó feladatokat. Éppen ellenkezőleg: „[Az Egyház] tiszteli az állam szolgálatát a közjó érdekében, és meggyőződéssel elismeri a civil intézmények társadalomban betöltött felelősségét. Ugyanakkor a rábízott küldetés arra ösztönzi, hogy ne maradjon távol a mai férfiak és nők konkrét szenvedéseitől. Közelsége nem az intézmények pótlásának szándékából fakad, és nem is bennfoglalt bírálata azok tevékenységének, hanem az evangéliumi szeretetből, amely arra ösztönzi, hogy odalépjen az emberiség sebhelyeihez azok legsúlyosabb megnyilvánulásaiban.” (MH21)

Amikor tehát az Egyház beavatkozik, ezt diszkrét módon és ellenszolgáltatást nem várva igyekszik tenni. Modellje a jó szamaritánus, aki egy közvetlen szükségletekre válaszolt, és ezzel a közjót is szolgálta.

Mindez az „igazság szelíd hirdetésének” útja, amely elutasítja az intoleranciát és az erőszakot (vö. MH25), és „közösségi megkülönböztetést” (MH 25–27) gyakorolva előmozdítja a tennivalókkal kapcsolatos döntéseket.

Minderre bizonyíték az újkori pápák szociális enciklikákban kifejeződő társadalmi tanítása (XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikájától napjainkig), amelyek sorába a Magnifica mumanitas is beilleszkedik. A cél egy „pluralista  és békés társadalom építése” (MH34), amelyben működik a demokrácia „abban a mértékben, amennyiben az biztosítja az állampolgárok tényleges részvételét, lehetővé teszi a vezetők békés megválasztását és leváltását, valamint megakadályozza, hogy a hatalmat egy szűk elit monopolizálja, akiket egyéni vagy ideológiai érdekek mozgatnak” (MH 39).

2. fejezet: „Az Egyház társadalmi tanításának alapelvei” 

Az enciklika második részében XIV. Leó pápa azt igyekszik elősegíteni, hogy a hívő laikusok és minden jóakaratú nő és férfi „újra felfedezze saját feladatát abban, ahogy a mindennapokban, a családi kapcsolatban, a munkában és a társadalmi részvételben […]” képviseli az Egyház által javasolt elveket, és ezáltal „megtestesíts[e] Isten szeretetét a történelem konkrét szövetében” (MH 47). Ez a keresztények feladata a mai „digitális forradalom” idején is. Ezek az elvek a pápa szándéka szerint arra szolgálnak, hogy „megvilágítsák a hívők lelkiismeretét, és irányítsák elköteleződésüket a társadalmak életének igazságosabbá és testvéribbé tétele érdekében” (MH47).

A keresztény társadalmi tanítás voltaképpen a keresztény emberképre alapul, amely a férfit és a nőt Isten képmására és hasonlatosságára teremtett lénynek tekinti (vö. Ter 1,26–27).

Az ember méltósága ezért „nem a képességeitől, gazdagságától vagy betöltött szerepétől függ, sem a helyes vagy helytelen döntéseitől, hanem ajándék, amely megelőzi és meghaladja őt, Istentől származik, mint a szeretetének kifejezése, amely soha nem fogy el” (MH 50).

Az ember „morális”, „társadalmi” és „egziszenciális méltósága” egy azoknál alapvetőbb valóságon, az ember „ontológiai méltóságán” alapul (vö. MH52). Így az emberi személy mindig az Egyház figyelmének középpontjában áll; mindenekelőtt az ő „integráns fejlődését” igyekszik segíteni. Ezért „a mesterséges intelligencia korában [is], vissza kell térnünk a közjóról, a javak egyetemes rendeltetéséről, a szubszidiaritásról, a szolidaritásról, valamint a társadalmi igazságosságról szóló megfontolásokhoz” (MH 46).

A közjó (bene comune) „áruba nem bocsátható érték (valore non negoziabile)” (MH 59) – szögezi le a pápa. Ez azt jelenti, hogy nem szedhető egyszerűen listába, mely körülmények  és intézmények tartoznak hozzá a fogalmához. A közjó ugyanis „nem egyezik meg az egyéni előnyök összegével, sem a sajátos érdekek metszetével; ez egy nagyobb jó, amely mindenkihez tartozik, és csak együtt lehet felépíteni, gyarapítani és őrizni” (MH 60).

Ezt a nemzetközi politikának is figyelembe kell vennie. A pápa mindezt olyan szavakkal fejti ki, amelyek az ukrajnai háború kontextusában nagyon is prófétai módon hangzanak: „Valójában a közjó előmozdítása soha nem választható el a népek létezéshez való jogának tiszteletben tartásától, valamint azon jogtól, hogy saját identitásukat megőrizzék, és eredetiségükkel hozzájáruljanak a nemzetek családjához. Bármely kísérlet vagy terv egy nemzet eltörlésére vagy alárendelésére súlyosan erkölcstelen, és ezért nyilvánvalóan elfogadhatatlan” (MH 64).

Az Egyház hálával ismeri el – szögezi le az enciklika – az emberi jogokat, és „azok meghatározását és kinyilvánítását” „az egyik legfontosabb erőfeszítésnek” és eredménynek tartja annak érdekében, hogy az emberi méltóságot védelmezhessük (vö. MH 54). Valódi mérföldkövek ezek „az emberiség erkölcsi fejlődésének” útján (MH 54). Azonban további fejlődésre van szükség például a kisebbségek jogainak elismerése terén, amelyek máig is gyakran szenvednek a rossz bánásmódtól és az erőszaktól, mivel „kevesebb lehetőségük van a jogaik védelmezésére” (MH 57).  „Nem elegendő tehát szavakkal állítani, hogy a férfiaknak és a nőknek ugyanaz a méltóságuk és ugyanazok a jogaik; szükséges, hogy ez konkrét döntésekben is megnyilvánuljon, a törvényekben, a munkához, az oktatáshoz, a társadalmi és politikai felelősségekhez való hozzáférésben, valamint abban, ahogyan a társadalom meghallgatja és értékeli a nők hozzájárulását. Amíg ez a különbség fennáll, nem mondhatjuk, hogy a társadalom valóban, teljes mértékben elismeri, hogy a nők ugyanazt a méltóságot élvezik, mint a férfiak” (MH 57). (Némelyek persze ezeket a határozott és prófétai szavakat olvasva alighanem kísértést éreznek majd arra, hogy a Katolikus Egyházon is számonkérjék a nők jogainak érvényesítését.)

Korunk átalakulását Leó pápa az „integráns/átfogó emberi fejlődés” horizontján értelmezi. Enciklikájának legfőbb célja, hogy konkrét kritériumokat nyújtson annak megkülönböztetésére, mi számít a fejlődés jó, illetve rossz (célt tévesztett) irányának.

A megkülönböztetés kritériuma az emberi méltóságot és az ökológiát illeti. Ezt olvassuk: „A technológiai újítások – beleértve a mesterséges intelligenciát is – nem semlegesek: növelhetik a részvételt és az igazságosságot, vagy pedig fokozhatják az egyenlőtlenségeket, az ellenőrzést és a kirekesztést. Éppen ezért a közvetkező döntő kérdéssel kell értékelni őket: valóban hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek és népek emberségben és testvériségben fejlődjenek, tiszteletben tartva a közös otthonunkat és a jövő generációit?” (MH 85)

3. fejezet: „Technika és uralom. Az emberi személy nagysága a mesterséges intelligencia ígéretével szemben”

A Magnifica humanitas kétségtelenül komolyan veszi a technológia exponenciális fejlődésével járó változásokat. Hiszen nemcsak a nyelv, de a kapcsolatok, az intézmények és a hatalom gyakorlásának formái is átalakulnak. A dokumentum azzal a határozott szándékkal íródott, hogy „megőrizzük és értékeljük azt a csodálatos emberiességet, amely ajándékba adatott nekünk” (MH 90). Mint fentebb már láttuk,

a pápa szándéka, hogy döntésre motiváljon. Ez a döntés azonban nem a távoli jövőt érinti, hanem a jelenünket is: hiszen a mesterséges intelligencia, valamint a többi, már elérhető és rohamosan terjedő technológia máris részei a mindennapjainknak.

„[A] társadalmi kapcsolatoknak az evangélium fényében való konkrét megélése nincs egyszer s mindenkorra meghatározva, hanem feladatként bízatott ránk” (MH 91). Minden keresztény nemzedék dolga, hogy foglalkozzon vele annak érdekében, hogy „egy emberibb és testvériesebb társadalmat építsünk” (MH 91).

(Folytatjuk.)

Fotó: Vatican Media; portré: Lambert Attila (archív)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 14-i számában jelent meg.