Pécsi Rita: Zűrzavaros napjaink pedagógusszemmel

Ha a változás viharai a vidék felett zúgnak, akkor egyesek falakat építenek, hogy védjék magukat. Mások pedig szélmalmokat, hogy energiát nyerjenek – tartják a kínaiak.

Nincs is talán olyan pedagógus ismerősöm, barátom, aki ezekben a napokban ne tizennyolcórázna valamilyen formában. Persze a hivatal felől nézve mindegyikük szépen „teljesít”, és nem is panaszkodnak, csak a sorok között olvasva derül ki, hogy azért nem annyira egyszerű ez az átállás, még az ügyes informatikusoknak sem. Fölerősödött a tanárokban a teljesítményszorongás, ami ebben az esetben is sokoldalú veszély. S azért, hogy ez ne gátolja őket az eredményes és kreatív munkavégzésben, elsősorban a vezetőik, az igazgatók és a fenntartók a felelősek. Nagyon sok múlik rajtuk is. Régóta szárnyaló tanítók és tanárok most gyakran azon aggódnak, hogy eléggé dokumentálható-e a tevékenységük. Merthogy némely vezető falakat épített, hogy védje magát, s ezáltal bizony átcsúszik a figyelem a lényegtelenebb részekre: Hány feladatot adott ki a tanár? Hogyan értékelte? Osztályozta? Melyik napszakban? Milyen felületen? Közben pedig elfelejtünk figyelni arra, hogy mindez hová esik „a fal” túloldalán, a diákoknál, a családoknál.

A legjobb, amit a tanároknak a vezető adhat ebben a helyzetben: az önállóság, jó és változatos eszközök és módszerek, nagyfokú bizalom és bátorítás az egyértelmű lassításra, hiszen az új utak tervezése és a diákok haladásának újszerű követése sokszoros időbe telik.

És igaz ugyan, hogy az új élet a fogantatással kezdődik, és ennek jeleit hamar tapasztalhattuk is, de a beágyazódáshoz mindig időre van szüksége.

Viharos helyzetben a legjobb taktika, ha megállunk, szembenézünk a problémával, és legelőször azt a kérdést tesszük fel: Mi is tulajdonképpen az igazán fontos? Sajnos egyvalamit biztosan nem lehet megtenni: a hagyományos ismeretközlést digitálisan folytatni. Pedig ez volna a legegyszerűbb.

Most azonban egy egészen más világba csöppentünk, ahol az átadni való tudás nagyon más, mint ami a felszín, a tananyag.

Ami most átadható, az a felelősségvállalás, az időbeosztás, a belső motiváció, a jó szokások, az értelmes tanulási élmény. Ráadásul nincs kiforrott, biztosan jó megoldás. Talán nekünk, tanároknak ez jelenti a legnagyobb kihívást. Különös az élet, mint tanítómester, mert néhány nap gyakorlat után az egyébként anyai és apai szerepben is küzdő tanárok kezdték átírni az elméletben esetleg jól működő, ám otthon áttekinthetetlenül áramló tanulnivalók, beadandók, rendelkezésre állás, számonkérés mókuskerekét. Hiszen a saját bőrükön – és az őszinte szülői vészjelzések nyomán – tapasztalhatták, hogy ez még egy hétig sem életszerű, nemhogy hónapokig. Arról nem is beszélve, hogy mindez kiszámíthatatlan ritmusban és mennyiségben ömlik, így egyik félnek sem lehet meg a készenlét jóleső öröme. Ez pedig a kiégés egyik tipikus forrása.

Sebaj, „csak egy sebesült orvos képes gyógyítani” – vigasztalnak az antik görögök. Remélhetőleg lassan egyre többen rájövünk, hogy ebben az időszakban a legkevésbé sem a konkrét tananyag a fontos, a mennyiségről nem is beszélve. Sokkal inkább kísérésről, türelmes érzékelésről van szó. Együtt járni az utat a gyermekkel és a szülővel. Az első feladat a lelkiismeret érlelése, a közös felelősségvállalás jó ízének megérzése és megéreztetése. Találkozásra van szükség – most igazi együttlét nélkül –, mégpedig nem csupán az értelem, hanem a szív szintjén is. Belső motiváció ugyanis kizárólag így születik. Ez a szelíd, szinte észrevétlen befolyásolás a legjobb külső segítség a belső érlelődéshez.

Eddig a rengeteg különórával és munkával leterhelt életünk igencsak fukar kézzel bánt a családi idővel, sőt, a szülők néha (vagy gyakran) szinte kizárták magukat a gyermekeik neveléséből. (Ezt az érdektelenségbe fulladt szülői értekezletek is fájóan mutatták, természetesen itt is tisztelet a valóban elismerendő kivételnek.) Sajnos a tendenciákat figyelve megállapíthatjuk, hogy a család és az iskola nevelési szövetsége felbomlott. Pedig most ez lehet(ne) a legerősebb támaszunk.

Az együttműködés, az egymásra figyelés, az önálló munkavégzés, a felelősségvállalás és -megosztás, a koncentrált időbeosztás jó szokásait kell először kialakítanunk; hosszú távon ezek lesznek a szélmalmunk legjobb lapátjai. Ehhez – a közhiedelemmel ellentétben – sajnos nem elég 21 nap, hanem legalább 66 szükséges, de a kutatások szerint egy szokás eredményes beépülése 18 és 264 nap (!) között várható. Komoly elköteleződésre és kitartásra lesz tehát szükség mindkét oldalon.

Most nem mankót adunk a diákoknak, hanem a saját lábukra szeretnénk állítani őket. Ezért akkor járunk sikerrel, ha lassan, fokozatosan haladunk;

ha a sikertelen kísérleteket természetesnek vesszük, nem minősítjük és nem osztályozzuk; ha kellemes élmények is kísérik a folyamatot és ha van megfelelő támogató közeg.

Ebben a fázisban még biztosan nem kellene osztályozni. Számos más formája ismert a formáló, fejlesztő értékelésnek és a visszajelzésnek, amire természetesen szükség van. A számonkérés megszokott formáit most el kellene felejteni, hiszen a kimeneti ellenőrzés régi formája illúzió, de valljuk be, nem kár érte.

Bizalompedagógiára van szükség. Biztatásra, felelősségadásra és -megosztásra, nem pedig felelősségre vonásra. Az az ember, aki ezt megkapja, igyekszik a legjobbat kihozni magából. Ez nagyon komoly szemléletmódváltás. Nagy erőfeszítést, belső munkát igényel.

Joseph Kentenich atya így fogalmaz:

ha Isten keresztet vagy szenvedést küld, fogjuk fel úgy, mint egy váltóállítást. Ezzel akarja jelezni: állj, irányt kell változtatnod, ezen a vágányon a vesztedbe rohansz.

Az oktatásban nemhogy váltót kell állítani, hanem át kell szállni, mert a vonat, amin eddig utaztunk, nem az élet irányába tart. Ezért érezzük úgy, hogy nem elég az igyekezet, valami más is kell. Üljünk menetirányba az élet vonatán! Öröm látni, hogy ez a folyamat elkezdődött. Varga László püspök atyához csatlakozva lélekben nap mint nap tapsoljuk meg, bátorítsuk erre pedagógus testvéreinket, együttérzésünkkel, együttműködésünkkel támogatva őket.

„Győzelmet kértem Istentől. / Adott sok nagy gólhelyzetet. / És nagyon drukkolt, hogy betaláljak.” (Lackfi János)

Fotó: Illyés Tibor/MTI

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 5-i számában jelent meg.