Peter Neuner – Paul M. Zulehner: Jöjjön el a te országod – Gyakorlati egyháztan

A dogmatika részei között sajátos helyet foglal el az ekkleziológia, vagyis az egyházról szóló tanítás. Itt ugyanis a vizsgált terület folyamatos változásban van, e mellett a társadalom oldaláról egyre másra érik a legkülönfélébb hatások. Ezt ismerte fel Peter Neuner és Paul M. Zulehner, amikor az egyháztan kérdéseivel egy könyvben foglalkozott mind dogmatikai, mind pasztorális szempontból. A kötetet, melynek címe: Jöjjön el a te országod – Gyakorlati egyháztan, a kolozsvári Verbum Kiadó jelentette meg.

Az üdvtörténetben az Egyház fontos, de viszonylagos szerepet játszott és játszik: „Nem több és nem kevesebb, mint Isten eszköze.” Az egyházatyák úgy beszéltek az Egyházról, mint ami Ádámtól, Ábeltől fogva létezik. A szerzők ezért is beszélnek vele kapcsolatban ősüdvösségről. Az Egyház szerepe ezek szerint az, hogy az Üdvözítőt követve az üdvösség, vagyis a gyógyulás terepe legyen. A teológia történetét tanulmányozva kétféle egyházképet különíthetünk el. Az egyik „üdv-pesszimista”, mert csak azoknak az üdvözülését tudja elképzelni, akik megkeresztelkedtek. Ez a szemlélet nagy felelősséget hárít az Egyházra, mert a misszió sikerén áll vagy bukik embermilliók végső sorsa. A másik megközelítés – melyet a II. vatikáni zsinat is magáévá tett – az üdv-optimista. Ez inkább befogad, mintsem kizár.

Természetesen semmilyen szisztematikus mű nem kerülheti ki, hogy témáját szentírási alapokra helyezze. Az Újszövetségben Jézus kétszer használja az ekklézia szót. Az is jól látszik, hogy az evangélisták más-más aspektusát domborították ki az Egyháznak. Szent Márk szerint az Egyház Jézus követőinek közössége, Szent Máté ezzel összefüggésben igaz Izraelről beszél. Szent Lukács az Apostolok Cselekedeteiben az Egyház kiszélesedéséről is ír, nála a hivatali struktúra is nagyobb szerepet kap. Vele szemben Szent János ezt nem tartja annyira fontosnak, ott a lelki és a karizmatikus jellegre esik a hangsúly. Szent Pál leveleiben pedig már kifejezett egyháztannal találkozunk, hiszen ő ír például arról, hogy az Egyház Krisztus teste.

Ha az Egyházról beszélünk, akkor a Hiszekegyből ismert „egy, szent, katolikus és apostoli” jelzőket is elemezni kell. Az elsővel összefüggésben a szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy a keresztények egységének megtapasztalható valósággá kell válnia. A szent nem valamiféle gőgnek a jele, nem erkölcsi tulajdonságra utal. Azért szent az egyház, mert szentségi, közelebbről eukarisztikus közösség. A katolikus nem felekezeti hovatartozást jelent, hanem azt jelzi, hogy az Egyházban az egész, egyetemes krisztusi örömhír megvalósul. Ez a katolicitás egyenesen „igényli az inkulturációt”.

Ha az Egyházról gondolkodunk, akkor érdemes a II. vatikáni zsinat meglátásait is alaposan megvizsgálni. A zsinati atyák a kereszténység első évszázadainak hagyományához visszatérve arra hívták fel a figyelmet, hogy az Egyház elsősorban nem intézmény és hierarchia, hanem mindenekelőtt lelki valóság. Ezt az új és régi megközelítést az „Isten vándorló népe” kifejezés jelezte a legjobban. Ez azt is magában foglalja, hogy az Egyházban Isten előtt mindenki egyenlő. A szerzők ugyanakkor arra is kitérnek, hogy a zsinati szemléletmódnak milyen mértékben sikerült átmennie a gyakorlatba.

Ma is gyakran használjuk a laikus és klerikus megkülönböztetést, ám ennek értelmezése is megváltozott az idők folyamán. Egykor úgy gondolták, hogy az egyik oldalon vannak a felszentelt tisztségviselők, akiknek egyfajta tökéletességben kell élniük, a másik oldalon pedig a hívek tömege, akik még a tökéletlenség állapotában vannak. A szerzők bemutatják, ma hogyan értelmezi az Egyház a hivatalokat. Kitérnek arra is, hogy az állandó diakonátus hogyan lett a II. vatikáni zsinat után egyre elfogadottabb, és illusztrálják a „lelkipásztori referens” (nálunk lelkipásztori munkatárs) feladatkörének jelenlegi helyzetét is.

E kötet tekinthető egyfajta kísérletnek is. Bár egyre többen vannak, akik a teológiával magas szinten is megismerkednek, szükséges a dogmatikai megközelítés aprópénzre váltása. Az egyháztan kétségkívül a legalkalmasabb terep e kettő összehangolására. A szerzők leginkább az Egyházépítés című fejezetben térnek ki a gyakorlati kérdésekre. Tisztában vannak azzal, hogy az Egyház csak akkor felel meg hivatásának, ha egyszerre ragaszkodik a hagyományhoz és figyel az „idők jeleire”. E mellett kettős mozgásban is kell lennie: befelé, hívei felé megtartó erőnek kell lennie, kifelé pedig közvetítenie kell a krisztusi tanítás teljességét.

„Az olyan Egyház, mely önmaga körül forog, és eközben megfeledkezik Istenről, érzéketlenné válik a szenvedés iránt. Ellenben aki Istenben merül el, az az embernél fog felbukkanni.”

Baranyai Béla/Magyar Kurír
a szerző az Új Ember munkatársa

Magyar Kurír